Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Díjat alapít a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja Kovács Dezső kritikus emlékére, az elismerést először 2026-ban adják át. Kovács Dezső éveken át vezette a fesztivál workshopját, szakmai hozzászólóként, állandó résztvevőként folyamatosan nyomon követte a találkozó munkáját.  Kovács Dezső, szerkesztő, színikritikus, esztéta, újságíró Csornán született, 1956. március 21-én és Budapesten hunyt el, 2025. július 1-jén. Érettségit Győrben, a Révai Miklós Gimnáziumban tett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott magyar, könyvtár és esztétika szakokon. 1978-tól rendszeresen jelentek meg írásai elsősorban a színházesztétika és a színháztudomány témakörében. 1981-től a Kritika kulturális folyóirat szerkesztője volt. 1994-1995-ben alapító társszerkesztője a Népszabadság Könyvszemle rovatának. Megalakulásától,1997-től tagja volt a Színházi Kritikusok Céhének. 2014-ben megalapította az ART7 művészeti portált, amelynek főszerkesztője volt. 2001 és 2003 között ...

Beszélgetés Galló Ernővel az Egy diktátor születése című monodrámáról. Az Egy diktátor születését kifejezetten rád írta Székely Csaba. Aktívan részt vettél az írói folyamatban is? Én kerestem meg Csabát, a címmel és a témával. Egy nyolc-tíz éves álmom valósult meg. Baromira érdekelt az a tudományosan nem bizonyítható tény, hogy a nagy, legendás komikusok alkatilag alacsonyak. (Természetesen vannak kivételek.) És ha megnézzük a diktátorokat, ugyanezt látjuk. Feltételezhetjük tehát, hogy van valami analógia a kettő között, ez kezdett el foglalkoztatni. Csaba ráharapott erre a témára. Nagyon jó barátok vagyunk, jól ismer, az én személyiségemre írta a szöveget. Megkért, hogy gyűjtsek össze minél több olyan színházas élményt, ami velem megtörtént: jót, keserűt, vidámat, mindent. Ezeket följegyeztem, és később rengeteget beszélgettünk róluk, de magában a szövegírás folyamatában nem vettem részt. Csaba babonából részleteket sem küldött, csak a kész anyagot kaptam meg. Mire jutottál a diktáto...

„Miért akarna valaki idióták közé tartozni?” – szegezi nekünk a kérdést az Egy diktátor születése. Tényleg, miért? Nem lenne jobb inkább kiemelkedni a tömegből és valaki fontossá válni? Hát nem arra vágyunk mind, hogy figyeljenek ránk? Végtére is akármelyikünkből lehet diktátor. Persze csak akkor, ha megvan hozzá a kellő elszántság. Meg egy kis színészet sem árt. Többek között ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása Sebestyén Aba rendezésében. A drámát Székely Csaba kifejezetten a főszereplő, Galló Ernő számára írta, erőteljesen érződik az előadáson a személyes hangvétel és a színészből való építkezés. Nyugtalanítóan közel ülünk a játszótérhez, szinte el sem válik egymástól színpad és nézőtér. Mialatt a nézők elfoglalják a helyüket, a színész már bent ül a közönség soraiban, egy közülünk, mintha azt sugallná, bármelyikünk ülhetne az ő helyén. Feszül, láthatóan zavarban van, alig mer megszólalni. Egy kissé önbizalomhiányos, társai által bántalmazott...

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

Interjú Holocsy Krisztinával és Kiss Szilviával a Komáromi Jókai Színház Egy piaci nap című előadásáról. Mennyire jelentett nehézséget az, hogy az előadásban nincsen szünet?  K. Sz.: Az okoz problémát, hogyha hosszú ideig nem játsszuk. Hogy olyan kondícióban lenni, hogy végig azt a két és fél órát ott lenni testben, lélekben…és olyan szinten rezegni…máskor azért van az embernek ideje kimenni, kicsit kifújnia magát. Itt nincs esély arra, hogy két és fél óráig bármit is pihenjünk, mert ha pihensz egyet, akkor elveszted a fonalat és nem tudsz továbbmenni. H. K.: Ez a koncentráció két és fél órán keresztül azért lemeríti az embert. Én még nem játszottam két és fél órán keresztül ennyire töményen és teljesen odafigyelve az előadásra. De közben az a jó benne, hogy nincs esély kimenni, hogy annyira beszippant közben minket is, zenéstül, mindenestül, hogy van egy nagyon jó folyamata bennünk is az egész előadásnak.  K. Sz.: Én mindig úgy érzem, mintha egy filmben lennék szereplő. Az eg...

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...

Kicsoda Jacob Flanders? Milyen ember? Kérdezi tőlünk a színlap. „Nem rossz ember, csak messze van.” Feleli az előadásban Jacob egyik szerelme, és ezzel az egy mondattal rávilágít a karakter zárkózott, titokzatos, saját világában élő vonásaira. Egyszóval olyan ember, akiről érdemes elmesélni egy történetet. Olyan, akiről mindenki gondol valamit. És aki mindenkinek hiányzik.  A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem IV. éves színművész hallgatói Rusznyák Gábor rendezésében mutatták be a Virginia Woolf regényéből készült előadást, a Jacob szobáját. Az adaptáció nem próbálta meg teljesen levetkőzni a regény műfaji sajátosságait, színpadra írt párbeszédek helyett legnagyobb részt történetet meséltek, narráltak a szereplők.  A díszlet különleges kialakítása lehetővé tette az osztály nagy részének folytonos jelenlétét. A térben egy szobához hasonló, fallal határolt teret láttunk, mellette különböző méretű ablakokat és ajtókat, ahonnan a szereplők mesélhettek, miközben bent a szobában ment...

„Isten nékem megbocsát: az a mestersége” – mondja Heinrich Heine. De mi a teendő, ha Istennek nincs mit megbocsátania, az egyénnek mit meggyónnia? És ez esetben megbocsátanak-e az emberek, akiknek nem ez a szakterületük? A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata Kiliti Krisztián rendezésében adaptálta Laura Mañá Sexo por Compasión című filmjét, bűn és bűntelenség mezsgyéje után kutatva. Az előadás középpontjában Dolores (Moldován Orsolya) áll, akit férje, Manolo (László Csaba) azzal az indokkal hagy el, hogy az asszony túlontúl jó. Ahhoz tehát, hogy Manolót visszaszerezze, vétkeznie kell, s hogy biztosra menjen, mindjárt a legnagyobb vétket szemeli ki magának: meg kell csalnia a férjét. Csakhogy Dolores még ezt sem önös szándékból teszi, hanem újdonsült partnere házasságát igyekszik ilyen módon megmenteni. Végtelen gyermeki tisztaság, ártatlanság és naivitás jellemzi, amely kétségkívül hatalmas színészi talányt teremt. Létezik-e a teljes bűntelenség állapotánál távolibb ...

Beszélgetés Kiliti Krisztiánnal a Santa Lolita című előadás rendezőjével és Bélai Marcellel az előadás rendezőjének munkatársával. Hogyan jött az ötlet, hogy ebből a filmből készítsetek előadást? KILITI KRISZTIÁN: Egy nagyon kedves kollégám, Hanyecz Debelka Róbert mondta nekem, hogy mindenképpen meg kellene néznem, mert ahogy ő ismer engem, az én lelki világomat, nagyon fogom szeretni. És igaza is lett.   A szöveget hogyan írtátok? K.K.: Hárman csináltuk, Takács Réka, Marci és én, az eredeti forgatókönyv alapján, amit elkértünk Laura Mañá-tól, a film rendezőjétől. BÉLAI MARCEL: Aztán amikor Nagy Mihály lefordította nekünk magyarra, akkor realizáltuk, hogy ez bizony egy forgatókönyv, vagyis nem különösebben kívánkozik színpadra. K.K.: Igen, úgyhogy onnantól kezdve kezdtünk mi hárman „origamizni” a szöveggel. Kiliti Krisztián - Kép forrása: www.marosvasarhelyiradio.ro Dramaturgiailag mi az, ami jelentősen megváltozott az adaptálás során? K.K.: A történetmesélésnek a lineari...

Martin McDonagh A koponya Connemarában (The Skull in Connemara) című drámáját 1997-ben írta. A mű a szerző úgynevezett Leenane-trilógiájának második darabja, amelynek helyszíne a nyugat-írországi Connemara vidéke. McDonagh drámáira jellemző a fekete humor, a groteszk látásmód, valamint az erőszak, a bűntudat és a közösségi előítéletek összekapcsolása, miközben a tragikus és a komikus elemek folyamatosan egymásba játszanak.  A Barabás Árpád rendezésében színpadra állított A koponya Connemarában, amely a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának programjában is szerepelt, ezt a sajátos világot értelmezi újra, miközben a történet középpontjába az emberi sorsokat, a bonyolult emberi viszonyokat és az elhallgatott múlt terhét állítja. A rendezés alapvetően hű maradt a szerző drámájához, az előadás lineárisan követte az eseményeket, a történet lényeges jeleneteit nem rövidítették le, így az előadás megőrizte az eredeti mű dramaturgiai felépítését. Külön figyelmet érdemel a szöveg fordí...

Barabás Árpád egyszerre művészeti vezető, színész és rendező. Erről a hármas nézőpontról és McDonagh világának székely közelségéről beszélgettünk vele. A Tomcsa Sándor Színháznál vagy művészeti igazgató, színész és rendező is. Hogy lehet mind a hármat egyszerre csinálni? Mennyire zavar bele egyik a másikba? Nehezen, de a legkevésbé rendező vagyok. Igazából, amióta művészeti vezető lettem, igyekszem kevesebbet játszani, évadonként játszom egyet, maximum kettőt, közben járok máshova rendezni és nagy ritkán rendezek odahaza is. Az ember szerintem be kell lássa, hogy mennyit bír.  Miben befolyásol téged egy munkafolyamatban, hogyan alakítja át a dolgokat az, hogy mindkét oldalról van rálátásod? Összességében jó az, hogy látod innen is, onnan is. Nyilván amikor rendezek, sokat gondolkodok színész fejjel is. Sokszor szoktam előjátszani, de nem azért, hogy leutánozzák, hanem, mert így tudom a legpregnánsabban megmutatni azt, hogy mit szeretnék. Amikor fordítva van, és színészként vagyok j...