Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Utolsó kép. Fóliába tekert női testek, szalagmunka áldozatok egy fémcsúszda végére hányva. Felhalmozott tudásunk, tömeglétünk, az istenné válás akaratának fogdájában araszolunk valahová. Kifogyunk vagy túltengjük a világunkat – ebben a kettősségben élünk. Meg nem született gyermekek, nem kívánt magzatok, elvetett terhességek, örömanyák. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása is ezzel a felsorolással indít. Csendben és sötétben, mintha már minden elpusztult volna körülöttünk. Aztán egy jól bejáratott gépezetet látunk működésben. Ikeás munkakosztümöt idéző jelmezben hat színész a színpadon. Gyermekeket és anyákat helyeznek a munkaszalagra. Dalban beszélnek, a hatása a reklámok világát idézi. Széles mosollyal éneklik a modern béranyák, a szüléstraumák, a mesterséges megtermékenyítések történeteit. Hátborzongató, ahogyan a három férfi irányít. Az előadás első felében a nemek teljes elkülönülése provokatív. Egyszer sem látjuk a nőket felső státuszban. Kétségkívül a kisvárdai színház...

Revü? Oratórium? Líra? Expresszionista színház? Nehéz műfaji keretek közé sorolni a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az utolsó kislányok című előadását. Maja Pelević szerb kortárs írónő darabja alapvetően egy női dráma az anyaságról, ugyanakkor a születés, mint egyetemes alapélményünk és a reprodukciós ösztön, mint ősmotiváció a témát univerzális távlatokba nyitja ki és a végére egyfajta disztópiát is megfogalmaz az emberi létezésről. Az előadásról Mészáros Gábor színészt kérdeztük. Bőséggel éltek a „kényelmetlen” színház ezközeivel, szinte lerohanták a nézőket, mi volt ennek a motivációja? A rendezőnk az előadásaiban mindig teret ad annak, hogy a nézők fizikailag is ki legyenek zökkentve a megszokott rendből. Neki ez vesszőparipája. Én harmadszor dolgozom vele, és eddig ez sosem maradt el. Ő ezzel a módszerrel vonja be a nézőket. Persze ezek még nem interaktív előadások. Ma kialakult egy szinte álló kidobós harc a színészek és nézők között. Általánosságban, hogy szoktak erre rea...