Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Szereti a meséket az Ördögölő Józsiás címszereplője, Papp Attila , mert azt vallja, nem szabad mindig komolyan beszélni a fontos dolgokról. A színész 2012 óta tagja a Soproni Petőfi Színház nak, ahol több zenés szerepben is látható volt az elmúlt években. Tamási Áron darabjában Pataki András rendezésében ezúttal Szarka Gyula dalait énekelte. Hogyan definiálná az előadás műfaját? Lehet népszínjáték, tündérmese, vagy akár musical is? A tündérmese áll hozzá a legközelebb, hiszen Tamási Áron világa gyakran idézi a meséket. Ő a diktatúra rendszerén belül alkotott és ez lehetőséget adott az „áthallásos” írásra. Így fiataloknak meseként játszható, közben a felnőtteknek szólóan van egy sokkal árnyaltabb, rejtett értelmezése. Emellett a székely motívumok is erősítik a mesei világot. Mit gondol a mese jelentőségéről napjainkban? Minden kultúrának megvan a maga mesevilága és ez nem véletlen. A mese, mint egy parabola, életbölcseleteket tartalmaz. Ezek sokszor közhelynek tűnnek, de azért közhely...

Nyilvánvalóan sok témát és felfedeznivalót dob felszínre a Tamási Áron-emlékév, és talán ahhoz is hozzásegíti a magyar közönséget, hogy megismerje az író egészen különleges világát, amely méltatlanul kevésszer kerül reflektorfénybe. A Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában az Ördögölő Józsiást dolgozta fel, zenés változatban, Pataki András rendezésében. A próbálkozás ugyan dicsérendő, de a végeredmény, sajnos, nem hozott elő új színeket Tamási Áron mesejátékából. Szarka Gyula zenéje jól illeszkedik az író világához, a dalszövegekről ez már jóval kevésbé mondható el. A néhol fájóan primitív prozódia, a több helyen kissé alpári „humorbomba”, vagy a gyengécske popslágerek szintjén mozgó közhelygyűjtemény a legkevésbé sem nevezhető méltónak Tamási gyönyörűséges székely ízeihez, ahhoz az eleven, mély képi szimbolikájú, sűrű, ragyogó nyelvhez, amely az ő hangját olyan jellegzetessé teszi a magyar irodalomban. Kár ezért. A mesék világa, különösen a népmeséké...

Zavarban vagyok, hogy a Zenta 1697-ről, mint színházi előadásról kell írnom. Márpedig egy színházi fesztiválon vagyunk, így ez elkerülhetetlen. Becsülendő a szándék, hogy – miután nem nagyon bővelkedünk a történelmünk jeles eseményeit földolgozó minőségi rockoperákban –, a két színház úgy döntött, hogy a fenti év sorsfordító, törökverő ütközetét választja témául. A megvalósítás minősége azonban fájdalmas csalódás. Nincs azzal semmi gondom, ha az előadás elején egy narrátor a hangszóróból ismerteti a csata történelmi jelentőségét. De, hogy aztán arról kezdjen el beszélni, miszerint a nézőnek mit és hogyan kell majd összeraknia magában ahhoz, hogy értse: mi is történik a színpadon? Mindez a színház egyik lényegének, vagyis az alkotók, az előadók és a közönség közös együtt-gondolkodásának, szellemi partnerségének megkérdőjelezése, hiszen a nézők nagy része, főként egy szakmai eseménysorozaton, pontosan érzékeli, hogynem klasszikus, lineárisan vezetett történetet lát, és bármennyire is div...