Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Jon Fosse: Én vagyok a szél című drámáját Tompa Gábor költői vízióként vitte színre. Egy kórházi közegbe, az elmúlás színhelyére helyezte a töredezett gondolatok szárnyalását. „Miért történt ez. Csak úgy megtörtént” – hangzik el többször is a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. A világhírű norvég szerző, Jon Fosse 2007-ben írta az Én vagyok a szél című darabját. A szerző úgy véli, írni annyi, mint imádkozni, saját énünk alá merülni. A műnek két főszereplője van, mint a rendező, Tompa Gábor is mondja egy interjúban, jelenlétüket felfoghatjuk akár úgy, mint egy személy megkettőződése. Egymásnak felelnek, egymással folytatnak párbeszédet, de egy két nézőpontú monológként is felfoghatjuk. Félmondatok, gondolatfoszlányok sorjáznak létről, nemlétről, a kettő határáról. Szavak értelméről, a létünk könnyűségéről és nehézségéről. Szorongásainkról, de arról is, hogy élni muszáj. Nincs hagyományosan vett történet, sem kronológia. Ugrások vannak: időben és térben és leginkább a főszerepl...

Felesége, Tordai Tekla emlékének ajánlotta Jon Fosse: Én vagyok a szél című darabjából készült előadását Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. A költői mű nagyon nehéz témát taglal, elmúlásról, hitről reményről tesz fel fontos kérdéseket. Tompa Gábort először arról kérdeztük, hogyan kezdett el egyáltalán ezzel a művel foglalkozni, miért gondolta, hogy talán segíthet ez a szöveg feldolgozni a feldolgozhatatlant. Ezt a szöveget nézegettem már egy ideje, láttam is belőle néhány előadást, amelyek többnyire hajón, a nyílt tengeren játszódtak. Nem igazán éreztem, inkább csak úgy kóstolgattam a szöveget, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A feleségem korai és drámai eltávozása világosította meg bennem ezt a szöveget. Ő három és fél év, rendkívüli méltósággal, fegyelemmel és reménnyel viselt szenvedés után, 53 évesen távozott, most már közel másfél éve. Közben olvastam egy interjút is Jon Fosséval, aki azt nyilatkozta, hogy írni annyi, mint imádkozni, és valóban,...

Jon Fosse, norvég drámaíró munkásságában a csöndek süketítenek, miközben bennünk van az, amit feltétlenül ki kell mondani. A széttört dialógusok, állandóan ismétlődő szóképek felerősíti a beszéd által ki nem fejezhető igazságot. Ugyanez a fragmentáltság és repetitív megjelenítési mód jellemzi Szabó K. István rendezését. A hangok, a gesztusok vissza-visszatérnek újabb értelmezési réteggel kiegészülve, még mélyebbre rántva a nézőt a színpadi alakok agóniájában. Fazakas Júlia és Szorcsik Kriszta , a Másik és az Egyik egyszerre bohócok és hús vér emberek ebben az éteri világban. Észrevétlenül váltanak a két játékmód között. Az Egyik, vagy a Másik élni akar és életben tartani próbálja a Másikat, aki retteg. Céljuk különböző, ahogy mozgásuk és beszédük is egyre ellentétesebb: húz és tol, tart és ereszt – apály és dagály mechanizmusa. Böjti Natália koreográfiája egy távoli pontról közelíti meg a drámát, hogy a szabad asszociáció szülte mozdulatokból tökéletesen beépüljön a szöveg, a zene és a...