Felesége, Tordai Tekla emlékének ajánlotta Jon Fosse: Én vagyok a szél című darabjából készült előadását Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. A költői mű nagyon nehéz témát taglal, elmúlásról, hitről reményről tesz fel fontos kérdéseket. Tompa Gábort először arról kérdeztük, hogyan kezdett el egyáltalán ezzel a művel foglalkozni, miért gondolta, hogy talán segíthet ez a szöveg feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Ezt a szöveget nézegettem már egy ideje, láttam is belőle néhány előadást, amelyek többnyire hajón, a nyílt tengeren játszódtak. Nem igazán éreztem, inkább csak úgy kóstolgattam a szöveget, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A feleségem korai és drámai eltávozása világosította meg bennem ezt a szöveget. Ő három és fél év, rendkívüli méltósággal, fegyelemmel és reménnyel viselt szenvedés után, 53 évesen távozott, most már közel másfél éve. Közben olvastam egy interjút is Jon Fosséval, aki azt nyilatkozta, hogy írni annyi, mint imádkozni, és valóban, ez a szöveg, olyan, mint egy nagy szabadvers, de hasonlít egy liturgiához is. Még a szereplők sincsenek megnevezve, van az Egyik és a Másik, nincsen benne semmiféle szerzői, színpadra vonatkozó utasítás. Egyszer csak megvilágosodott bennem, hogyan kellene megvalósítani. A 23-as év vége felé és a 24-es év elején, nagyon sok kórházban fordultam meg, volt, hogy ott is aludtam. Vannak olyan kórházak, amelyek elképesztően rossz állapotban vannak Romániában, olyan is van, ami szinte afrikai vagy első világháborús állapotokat idéz, viszont ezekben a borzasztóan rosszul felszerelt kórházakban rendkívül jó orvosok vannak, és együttérző, szeretetre méltó, gondos nővérek. Ez inspirálta ezt a kórházi miliőt. Itt zajlik a küzdelem az életért, ez elegyedik a reménnyel, a bizalommal, hogy van feltámadás. Valahol erről szól ez a szöveg, hogy a szeretteink végül is velünk maradnak, bár a hiány nagyon erős és fájdalmas, de igazság szerint mégis megerősít bennünket, legalábbis engem, mint katolikus hívőt, hogy van feltámadás, és ez még akkor is így van, ha nem vagyunk képesek felfogni, Isten miért szólítja el túl korán, akit szeretünk. Van egy versem, amiben valahogy úgy fejtettem meg, hogy angyalhiány van fenn a mennyben, azért szólít el oly sokakat azok közül, akik a földön is igazából csak jót cselekedtek. Tehát gyakorlatilag ez egy nehéz lelkigyakorlat volt számomra. A két szereplős szöveghez kitaláltam a nővérekből álló kórust, egy angyali kart. Boros Csabával, a darab zeneszerzőjével még nem dolgoztam együtt, de ez sem véletlen, és ő nagyon örült a felkérésnek, hiszen éppen a szakrális zenével foglalkozik. Négy gyönyörű kantátát szerzett és a zene is liturgikus, szakrális zene jelenik meg az előadásban. Nagyon intenzív folyamat volt az egész, Bocskai Gyopárral is először dolgoztam együtt, aki tökéletesen értette mit akarok a kórházzal, mint térrel, de addig nem fogtam hozzá, amíg nem következett be ez a szomorú esemény.
Elég sok Beckettet és Ionescut rendeztem, és közvetlenül ez előtt az előadás előtt rendeztem Mozartnak az utolsó operáját, a Titusz kegyelmét, ami ugyancsak a megbocsátásról és a végső dolgoknak az elfogadásáról szól, csakúgy, mint A játszma vége Beckett esetében, vagy Ionescunál A légbenjáró című darab, amit nagyon ritkán vesznek elő. Szerintem Beckett az utolsó nagy drámaíró, aki a megváltásról ír, és az az érzésem, hogy Fosse valamilyen fokon folytatja ezt a vonalat. Őszinte és egyenes, amikor azt feszegeti, hogy nincsenek könnyű utak az életben. Pilinszkytől egyszer megkérdezték azt, hogy miben reménykedik, és azt válaszolta, remélt, sikerül meghalnia, mert ez eddig még mindig mindenkinek sikerült. De ez nem egy vicc, hanem arról szól, készek vagyunk-e elfogadni azt, hogy van fölöttünk egy más, egy nagyobb, egy isteni akarat, aminek az értelmét nem biztos, hogy megtudjuk még az életünkben. Azt hiszem, hogy valahol mégis értelmet nyer minden, amit mi nem tudunk esetleg ésszel felfogni és érzelmileg is nehezen tudunk elfogadni. Valóban nehéz lelkigyakorlat volt számomra, ez igaz, de úgy éreztem, ezt lelkigyakorlatot fontos megosztani másokkal, már csak azért is, mert egy olyan személyről van szó, akit nagyon sokan szerettek. Egy picit olyan volt ez, mint egy közös imádság.
Gondolom, nem véletlen, hogy költőként éppen egy ilyen költői szöveghez folyamodott…
Hát igen. Nehéz ugyanakkor színpadon ezt a szöveget a maga intenzitásában megőrizni. Szinte olyan, mint amikor valaki beleveti magát az ismeretlenbe. Nagyon megragadott viszont a zeneisége, ami engem más művekben is megragad, például, amiket már említettem. Szerintem Ionescu és Beckett is zenei struktúrájú. Itt is nagyon sok a repetitív, a visszatérő motívum, akár egy-egy rövid mondat, akár egy-egy motívum formájában, és valahogy a pontosság és a remény összefüggő dolgok, az irodalomban is fontos, hogy mondataink pontosságát és tisztaságát őrizzük meg. Ez nyitott mű, nem annyira zárt, mint Beckettnél, aki mindenképpen színpadi akciókban és képekben, helyzetekben gondolkodik. Ez teljesen más, egy szabadvers, de tárgyában, témájában mindenképpen rokon. Olyan, mintha egy kicsit a másik oldala lenne A játszma vége, vagy a Godot-ra várva című műveknek. Nagyon örülök annak, hogy hosszú szünet után van egy szerző, aki egy nagyon fontos témával, a létezés misztériumával és a megváltás reményével foglalkozik.
Ungvári Judit
Képek: Ráthonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése