Jon Fosse, norvég drámaíró munkásságában a csöndek süketítenek, miközben bennünk van az, amit feltétlenül ki kell mondani. A széttört dialógusok, állandóan ismétlődő szóképek felerősíti a beszéd által ki nem fejezhető igazságot. Ugyanez a fragmentáltság és repetitív megjelenítési mód jellemzi Szabó K. István rendezését. A hangok, a gesztusok vissza-visszatérnek újabb értelmezési réteggel kiegészülve, még mélyebbre rántva a nézőt a színpadi alakok agóniájában. Fazakas Júlia és Szorcsik Kriszta , a Másik és az Egyik egyszerre bohócok és hús vér emberek ebben az éteri világban. Észrevétlenül váltanak a két játékmód között. Az Egyik, vagy a Másik élni akar és életben tartani próbálja a Másikat, aki retteg. Céljuk különböző, ahogy mozgásuk és beszédük is egyre ellentétesebb: húz és tol, tart és ereszt – apály és dagály mechanizmusa. Böjti Natália koreográfiája egy távoli pontról közelíti meg a drámát, hogy a szabad asszociáció szülte mozdulatokból tökéletesen beépüljön a szöveg, a zene és a...
Híreket, interjúkat, kritikákat, érdekességeket közlünk a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról