Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház rendkívül személyes, valós eseményekből és ezek szereplőivel készült interjúkból építkező Angyalok a lombok közt előadása kapcsán beszélgettünk Hodik Annabellával, az előadásban Blankát játszó színésszel. Nagyon összetett és sokszínű Blanka karaktere, akit játszol. Minek a mentén indultatok el a próbafolyamatban, hogy kezdtél neki ennek a szerepnek? A legelején nagyon sokat beszélgettünk arról, el tudnánk-e képzelni, hogy akár megmentőként, akár áldozatként belekerüljünk egy ilyen helyzetbe. Közben jöttem rá, hogy nekem van hasonló sztorim, még ha szerencsére közel sem ennyire durva. Volt egy nagyon tanulságos, szimbiotikus kapcsolat az életemben, mester és tanítványa jellegű. Ugyanolyan idős lányok voltunk, mégis kialakult egy ilyen dinamika köztünk. Nagyon izgalmas volt számomra, hogy ebből ki tudtam indulni. Furcsa az a tény, hogy valakit ilyen hirtelenséggel és mélységgel elkezdesz tisztelni. Persze nem azt mondom, hogy a tisztelet rossz, de ...

Blanka, Vera, Petra… lányok, akik mesélik egymásra épülve, egymásba ágyazottan történetüket a fiktivitás különböző szintjein. Verát nem Verának hívják, de mi így fogjuk, ismertetik velünk a feltételeiket találékony kerettörténetükben valamiféle keretben -- amiből én egy lány és felette egy fiú fejét látom -- magyarul és szerbül. Majd néhány mondat után előttünk megbeszélik, hogy a szerbre talán itt nincs is szükség. Ha nem mondják maguktól, holnap megkérdezem tőlük, ez otthon hogy van? Feltételezem, Szabadkán végigmondják szerbül a felvezetést. Itt most magyarról magyarra fordítanak, rájátszva az óhatatlanul bekövetkező változtatásra, interpretációra, amit egy visszafordítás után érzékelnénk, s gyakorta bele is futunk külföldi filmek esetén, ha szinkron és magyar felirat egyaránt van rajtuk. Apropó: az előző, a délutáni előadás, Az Anya esetében angol feliratozás is futott végig. Igazán átvehetnék a belmagyar színházak ezt a gyakorlatot, mert hátha akad bármely nézőtéren magyarul nem t...

Miért különleges hely Kisvárda? Sokaknak a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja miatt, amely régóta a hazai művészeti élet egyik legizgalmasabb nyári eseménye. Én is emiatt járok évről évre ebbe a kisvárosba, mert itt rengeteg mindenkivel lehet találkozni a határokon túli magyar teátrumokban dolgozó művészek közül, s olyan előadásokat nézhetünk meg, amelyek esetenként katartikus hatást is keltenek a nézőben. Mivel a színházat én nem sportversenyként értelmezem, nem tudok, s nem is akarok rangsort felállítani közöttük, de mindig vannak régi és új kedvenceim. Az egyik nagy kedvencem a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, amely folyamatosan kísérletezik, mégpedig nemzetközi perspektívában is magasnak számító művészi színvonalon. Új és régi A szabadkai művészszínház a sajnos egyre csökkenő számú vajdasági magyarok közösségének kínál jobbnál jobb produkciókat – örömteli, hogy az Árpád-ház című előadásukat hétfőn este Kisvárdán is megnézhettük! De nemcsak ezért vártam nagyon ezt a fellépés...

Úgy alakult, hogy az elmúlt időszakban Gunilla Boëthius lett az egyik legtöbbet játszott kortárs svéd drámaszerző. A lassan nyolcvan éves írónő alkotói figyelme első gyermeke megszületése után fordult igazán a színházi darabok felé. Olykor kivételes érzékenységgel vizsgálja a többségtől eltérő, sokak számára furcsa, problémás, vagy éppen kihívással élő embertársait és környezetüket, így van ez például a 2011-ben napvilágot látott Autist javisst! (Valóban autista!) című drámájában is. A Kosztolányi Dezső Színházban a tavalyi év végén A föld fia című művéből ősbemutatót tartottak, és a kitűnő előadást el is hozták Kisvárdára.  Nincs értelme kertelni: amennyiben lefejtjük a szimbolikáját a svéd írónő darabjának és a szabadkai produkciónak, a különböző nehézségekkel szembe kerülő és küzdő család, mint alaptörténet bármelyik közép-európai fiatal párral és gyermekükkel előfordulhatna. Talán ettől is olyan népszerűek Boëthius drámái: végtére is egyetemes érvényű, mindennapi életünket befo...

Utolsó kép. Fóliába tekert női testek, szalagmunka áldozatok egy fémcsúszda végére hányva. Felhalmozott tudásunk, tömeglétünk, az istenné válás akaratának fogdájában araszolunk valahová. Kifogyunk vagy túltengjük a világunkat – ebben a kettősségben élünk. Meg nem született gyermekek, nem kívánt magzatok, elvetett terhességek, örömanyák. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása is ezzel a felsorolással indít. Csendben és sötétben, mintha már minden elpusztult volna körülöttünk. Aztán egy jól bejáratott gépezetet látunk működésben. Ikeás munkakosztümöt idéző jelmezben hat színész a színpadon. Gyermekeket és anyákat helyeznek a munkaszalagra. Dalban beszélnek, a hatása a reklámok világát idézi. Széles mosollyal éneklik a modern béranyák, a szüléstraumák, a mesterséges megtermékenyítések történeteit. Hátborzongató, ahogyan a három férfi irányít. Az előadás első felében a nemek teljes elkülönülése provokatív. Egyszer sem látjuk a nőket felső státuszban. Kétségkívül a kisvárdai színház...

Revü? Oratórium? Líra? Expresszionista színház? Nehéz műfaji keretek közé sorolni a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az utolsó kislányok című előadását. Maja Pelević szerb kortárs írónő darabja alapvetően egy női dráma az anyaságról, ugyanakkor a születés, mint egyetemes alapélményünk és a reprodukciós ösztön, mint ősmotiváció a témát univerzális távlatokba nyitja ki és a végére egyfajta disztópiát is megfogalmaz az emberi létezésről. Az előadásról Mészáros Gábor színészt kérdeztük. Bőséggel éltek a „kényelmetlen” színház ezközeivel, szinte lerohanták a nézőket, mi volt ennek a motivációja? A rendezőnk az előadásaiban mindig teret ad annak, hogy a nézők fizikailag is ki legyenek zökkentve a megszokott rendből. Neki ez vesszőparipája. Én harmadszor dolgozom vele, és eddig ez sosem maradt el. Ő ezzel a módszerrel vonja be a nézőket. Persze ezek még nem interaktív előadások. Ma kialakult egy szinte álló kidobós harc a színészek és nézők között. Általánosságban, hogy szoktak erre rea...

Mezei Kinga Jászay Mari-díjas színházi alkotó és a Szedjetek szét című előadás rendezője, melyet a fesztivál harmadik napján mutattak be. A Kosztolányi Dezső Színház előadása Domonkos István vajdasági író munkásságából merít. Hogyan fog hozzá valaki egy életmű feldolgozásához? Miként ragadtad meg az alkotó esszenciáját és Domonkos esetében mit tartottál igazán fontosnak? A feldolgozás kifejezés nem teljesen pontos, inkább úgy mondanám, hogy szemezgettünk az életműből, ami alatt azt kell érteni, hogy nemcsak a darab alapjául szolgáló Kitömött madár regény egyszerű adaptálásáról volt szó, hanem a mű bizonyos szálait használtuk fel, bizonyos karaktereit vettük kölcsön. Ezen kívül Domonkos más regényeiből is átemeltünk jellemeket, mint a Via Italia, és novelláiból, verseiből is dolgoztunk. Ezeknek az elemeknek és hatásoknak az összességéből állt össze a szövegkönyv. 2004-ben megrendezted a Via Italia-t is. Domonkos munkássága láthatóan fontos szerepet tölt be nálad. Domonkos egy elképesztő...

  Lehet, hogy a migrációban minden nap vasárnap, de amikor ülsz a zavaros Tisza partján, iszod a jó hazai, vajdasági pálinkát, nézed, ahogy úszik a trutyi és közben virágzik a mandulafa… Na az az igazi élet. Megmosolyogtatóan naiv, hebehurgyán romantikus, de bizony, ha valaki megtalálta a kolbászból a kerítést külhonban és kiderül, hogy annak se sokkal jobb az íze, mint az otthoninak, hát elkapja a honvágy, valami körülírhatatlannak a hiánya. A fiú, aki „menni külföld”, mert majd ott jobb lesz, és elszakadhat az őt magához láncolni akaró szülőktől, a zenészek, akik végre jazzt játszhatnak, igaz, a repertoár kissé lapos, de legalább a tengerparton szebb az ég kékje, a lány, aki lehet, hogy Bécsből jött, de valószínűbb, hogy ő is csak elmenekült keletről, mert sehol se jó, és ha boldogság nincs, legalább szex legyen, az öreg csöves, aki valójában költő és mindig Olaszországba készül és az író. Domonkos István, aki a hetvenes években emigrált a Vajdaságból vagy inkább menekült, de a l...