A JÓ HELY – Angyalok a lombok között

Blanka, Vera, Petra… lányok, akik mesélik egymásra épülve, egymásba ágyazottan történetüket a fiktivitás különböző szintjein. Verát nem Verának hívják, de mi így fogjuk, ismertetik velünk a feltételeiket találékony kerettörténetükben valamiféle keretben -- amiből én egy lány és felette egy fiú fejét látom -- magyarul és szerbül. Majd néhány mondat után előttünk megbeszélik, hogy a szerbre talán itt nincs is szükség. Ha nem mondják maguktól, holnap megkérdezem tőlük, ez otthon hogy van? Feltételezem, Szabadkán végigmondják szerbül a felvezetést. Itt most magyarról magyarra fordítanak, rájátszva az óhatatlanul bekövetkező változtatásra, interpretációra, amit egy visszafordítás után érzékelnénk, s gyakorta bele is futunk külföldi filmek esetén, ha szinkron és magyar felirat egyaránt van rajtuk. Apropó: az előző, a délutáni előadás, Az Anya esetében angol feliratozás is futott végig. Igazán átvehetnék a belmagyar színházak ezt a gyakorlatot, mert hátha akad bármely nézőtéren magyarul nem tudó személy.

A fenti lányok és történeteik kicsit egybefolynak, azért is, mert a középső sor legszéléről, ahol helyet találtam még, félig látni be a színpadot, meg mert gyakran nem hallani, mit mondanak, ezen kívül hasonlítanak, az angyalos-szárnyas jelmezeikben pedig még inkább. (Színes függönyök – színház vagyunk a színházban – és galambdúc/fogasszerű állványokon galambok és kellékek, a játszókon paróka.) Áttételeken át haladunk, fikciójuk szerint különben sem a saját társulatának történetét beszéli el a színház, hanem egy másik, egy szomszédos kis társulatét, ami időközben feloszlott, a történteknek is köszönhetően, amiről szól ez a színdarab. Mert színre viszik a közülük (vagyis a másik színtársulattól) eltűnt tag, egy lány történetét, aki a színházi fodrász hatására egy szektába távozik.

Röviden így zanzásítanám a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Angyalok a lombok között című, megtörtént eseten alapuló színdarabjának történetét, amit valószínűleg együtt alkottak meg nyomozásuk következtében, dramaturg-szerző ugyanis nem szerepel a színlapon. Végső narrációjuk kivetítés arról, kivel mi történt a valós szereplők közül. Apostol Máté apja például, a szektavezér kilenc éve ül a börtönben és most szabadul. Ennek írásos közlése már a taps alatt zajlik. A társulatból már csak egyikük, a tanár maradt meg, tudatják, aki bejelenti, hogy egyáltalán nincs már kedve foglalkozni ezzel a kétségbeejtő történettel.

Egy színiakadémiára rátelepedő, áldozatait onnan is szedő, durva szexuális visszaélésekkel működő: „a legfőbb angyallal vagy kapcsolatban, ha velem szexelsz” típusú agymosás zajlik azon a legfőbb jó helyen. A szektában a tagok évekig élnek annak vélelmében, hogy ők az igazak. A darab értékének ezt a feltárást tartom, ennek a működésmódnak a bemutatását, és azt az emberi, morális attitűdöt, ami létrehozását mozgatta. Izgalmas ugyanakkor a színház és a színiakadémia, mint potenciális szekták említése, a színházi létmód fanatizáló, beszűkítő potenciáljának többszöri szóba hozása. Vagy eltűnt a fent említett praktikus auditív és vizuális akadályoztatás következtében az az információ, hogy Morvay, az oktató némileg tisztátalan-e, de szeretném azt hinni, hogy tudatosan belekomponált ez a sejtetés. Mindenesetre sokáig nem akar, nem mer utána járni a gyanús fodrásznál, hogy mit is tud, pedig nyilvánvalóan a szálak hozzá vezetnek. Ki tudja, mi, ki áll mögötte, veszélyes lenne belekötni, ezekkel védekezik.

Megrendítő a katatón állapotban didergő, becsapottságát, áldozati mivoltát hosszasan tagadó lány és az őt szeretettel, tapintattal a szektából kihozó s türelemmel, finoman vissza nem engedő társai jelenete. A kulcs a szégyen, mondja a szektát megjárt sorstárs, ami nem engedi a felismerést és beismerést.

De biztosak lehetünk-e abban, hogy jó helyre hoztuk ki a bent fogvatartottat? Felelősek lehetünk másért? Meg kell mentenünk? Mi a szerepünk a másik életében, meddig terjed a hatókörünk az ő hitének, hiedelmének, választásának blokkolásában?

Releváns kérdésfelvetései egy stilisztikailag egyenetlen, szürreális díszleteit tekintve kevéssé meggyőző előadásnak.

V. Gilbert Edit

Képek: Gáncs Tamás