Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Megrázó történetet tár elénk Ad de Bon t Mirad, egy fiú Boszniából című művén keresztül a Pinceszínház társulata. A produkció címszereplőjét, Ricz Ármint személyes érintettségéről is kérdeztük az előadás után. Ad de Bont, holland szerző prózája alapján készítettétek az előadást, melynek története a délszláv háború idején játszódik. Mi motivált benneteket az anyag választásban? A rendezőnk, Siflis Anna választása volt. Elsődleges kapcsolódásunk ehhez az anyaghoz, szövegmasszához, hogy a három színész közül ketten a Vajdaságból érkeztünk, ott születtünk. A gyermekkorunk meghatározó motívuma volt az akkori háború. Önkéntelenül is belopta magát az életünkben a háborúnak a tudata, miután közvetlen élmény számunkra. Egyfajta feldolgozási folyamat is lezajlott bennünk a próbák során. Mit gondolsz a háború emlékezetéről? Milyen módon kell megőrizni az emlékét, hogyan kell beszélni róla? Talán az egyéni és személyes megéléseket kell bemutatni, az emberi történeteket. Én a személyes vonatkoz

Azt, hogy egyéni szinten valaha fel lehet-e dolgozni a háború okozta traumákat, a jelen helyzetre nézvést is fontos kérdés. A válasz nyilván egy-egy túlélő, egy-egy menekült habitusán, megküzdési stratégiáján múlik. Ebben a folyamatban bírhat - nem közhelyes értelemben – a művészet is terápiás jelleggel, akár az alkotó, akár a befogadó szempontjából. Talán épp ez utóbbi miatt a húsz éve véget egértését és feldolgozását. Bevallom őszintén, hogy amikor a Magyar Színházak 35. Kisvért délszláv háborúról az elmúlt évtizedekben több olyan művészeti alkotás is készült, amely egy-egy vegyes nemzetiségű család életében bekövetkezett tragédia láttatásával segítheti az akkori borzalmak márdai Fesztiválja programjában a Pinceszínház jóvoltából Ad de Bont Mirad, egy fiú Boszniából című drámájának színpadi adaptációjával találkoztam, először egy, témájában és hatásosságában is hasonló film, a Vér és méz földjén jutott eszembe. Hisz abban is egy vegyes nemzetiségű, egy szerb férfi és egy muszlim nő

A Hegedűs a háztetőn klasszikus. Játszották a Broadway-n, a világ legnevesebb színházaiban, sikere töretlen maradt. Miért? Milyen terhek nehezednek a főszerepet játszó színészre? Mik a nehézségek, izgalmak, adott esetben elvárások, ha valakire az a feladat hárul, hogy eljátssza ezt az édes terhet jelentő figurát? Kányádi Szilárddal beszélgettem, a Csíkszeredai Csíki Játékszín előadása kapcsán. Mi jelentette a legnagyobb kihívást számodra Tevje megformálásakor? Mikor szembesültem azzal, hogy ezt a szerepet kell eljátszanom, akkor egyből azon kezdtem el gondolkodni, hogy honnan tudnám megfogni, honnan kellene közelítenem és egyáltalán mi az első lépés afelé, hogy ezt a szerepet felvegyem. Másfelől rám nehezedett az a nyomás is, hogy mekkora nevek, sztárok játszották már el ezt a szerepet, egytől egyig kiváló színészek, köztük a társulat egy általam nagyon nagyra tartott tagja is. Azonban hála az alkotócsoport támogatásának, ezt a nyomást magam mögött tudtam hagyni. Mindemellett úgy gond

Majdnem hatvan évvel ezelőtt nagy sikerű bemutatót tartotta k a New York-i Broadwayn: az Imperial Theater színpadán először játszották Jerry Bock–Sheldon Harnick–Joseph Stein Hegedűs a háztető n című musicaljét. A Sólem Aléchem művéből adaptált zenés darab azóta meghódította a világot, Magyarországon a nézők többsége elsősorban Bessenyei Ferenc, Huszti Péter és Dunai Tamás ikonikus szerepformálásai okán emlékszik Tevje, a tejesember alakjára. A musicalnek két értékes és jelentős színrevitelét láttam az utóbbi időben, Béres Attila 2019-ben bemutatott miskolci rendezését, valamint a Budapesti Operettszínház 2021-es premierjét, amit Bozsik Yvette állított színpadra. Miután a mű időről időre feltűnik a színházak műsorán, egy rendezőnek alapos indokkal érdemes elővennie. Azon túl, hogy minden alkalommal számíthat a sikeres fogadtatásra, célszerű, ha néhány érvényes gondolata is támad a valóban fontos, tragikus és szívszorító történettel kapcsolatban. Essék szó legelőbb a Csíki Játékszí n

A Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház koprodukciójában bemutatott, Peter Shaffer Amadeus c. drámája Mozart és Salieri viharos viszonyát jeleníti meg. Az olasz zeneszerző Salierit alakító Balog Józsefet a mozartságról, a kalmár Istennek tett fogadalomról és az improvizáció lehetőségeiről kérdeztem. A téma megkívánja, hogy a két zeneszerző művei teret kapjanak a színpadon, ne csak beszéljenek róla. Hogyan alakult a próbák során az ismert dallamok és a szöveg összehangolása? Nem akartunk se gépi zenét, se bejátszott Mozartot. Mivel nem játszik mindenki öt-hat hangszeren, ezt össze kellett fésülni. Próbáltuk a némajátékot, végül rátaláltunk erre a formára, kinyílt egy szelep, és onnantól az improvizálások során, ami működött, azt rögzítettük. Folyamatos változásokon esett át a darab, volt például szünet is a közepén, amiben csak én, Salieri, a szóautomata nem lépek ki a folyamatos beszédből. Milyen szempont alapján született meg ez a koncerttér? Az egész díszlet esztétikailag úg

Vándortársulat játssza el Tapasztó Ernő rendező felfogása szerint Mozart és Salieri históriáját a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház Amadeus produkciójában. A Salierit alakító Balog József egyben a kikiáltó is. Bohócosan lisztes képűre sminkelték a színészeket, akik bár nem annyira élettel teli harsánysággal, mint amikor a Karnyónét adta remekül ugyanennek a két színháznak a fúziója, vásári stílusban játszanak. Ebbe belefér, hogy le-leesik a nem is annyira rizsporos, mint inkább rasztahajas paróka, vagy, hogy Salieri műanyag ásványvizes palackból oltja a szomját. Ez arra jó, hogy legalább gúnyt űzzenek Peter Shaffer bulvárdarabjából, ami úgy tesz, mintha hú, de mélyenszántó lenne, de megmarad a felszín felszínén. A mára szupersztárrá vált Mozart képet közvetíti. Azt a közhelyekre alapozott figurát, akit szinte mindenki ismer belőle. Nem véletlenül csináltak belőle ajándéktárgyakat, képével pólót, desszertet, likőrt, musicalt, bármit, ami értékesíthető. Mozartról él egy

A politikai machináció örök kordinátarendszerében járunk. Shakespeare III. Richárdja nagyon pontosan mutat rá a mindenkori hatalmi struktúrák felemelkedésére (és bukására). Nem véletlen máig tartó töretlen sikere, mely évről évre mozgatja meg a világ színházcsinálóit. A címszerepet eljátszani hálás, de egyúttal kihívásokkal teli feladat. Az Újvidéki Színház előadása után beszélgettünk a III. Richárdot játszó Mészáros Árpáddal. Milyen érzések kavarognak benned az előadás után? Könnyen le tudod tenni a szerepet? Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy ennél nehezebb szerepem még nem volt. Dolgoztam már fizikailag megerőltető szereppel, amikor mondjuk zenés-táncos előadásban játszottam. Viszont egy ilyen pszichésen is megterhelő szerepet, ennyi játékidővel életben tartani új feladat volt. Mikor az előadás után megmosakszom, akkor megtisztítom magamat is, lemosom a szerepet. Utána, ha kilépek a zuhany alól, akkor már mondhatom, hogy kezdek visszatérni a valóságba. Szerinted mitől olyan vonzó

Dejan Projkovszki macedón rendező egy újvidéki beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy a Balkánon mintha mindenki azt várná, hogy Godot egyszer csak föltűnik az életükben, és megváltja a térséget a több évtizedes politikai örökségtől. Ahogyan sok helyen, ott is mindig aktuális a III. Richárd, mert egy felelősségét nem érzékelő vezető előbb-utóbb eljut addig, hogy országát adná egy lóért. A hatalom talán az egyetlen olyan pozíció a világon, aminek birtokában az ember halhatatlannak érezheti magát. Láttuk már, hogy fölszabadítóból hogyan válik valaki a nép hóhérává, és ez a jelenség rezonál Richárd manipulációs törekvéseire. A gépezet mindenhol hasonlón működik: egyik Richárd és Henrik váltja a másikat, a végén pedig ugyanazt a két-három nevet látjuk forogni. Mindazonáltal Richárd nem okozója, hanem következménye a rendszernek, amibe beleszületett, de felelőssége vitathatatlan. Jó húsz éve Valló Péter rendezésében kamerák és mikrofonok előtt zajlott választási kampánya, később Andre

A Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztíválját kíséri a Kozma Gábor Viktor színész és Bélai Marcel rendező által közösen vezetett Viewpoints - A hiteles színpadi akció keretei elnevezésű workshop. A színészek látásmódját bővítő kurzus módszereiről és a közös munkájukról, illetve arról kérdeztük az alkotókat, hogy milyen teret ad Kisvárda a műhelynek. Hogyan kerültetek kapcsolatba a fesztivállal? Kozma Gábor Viktor:  Balogh Tibor kért föl minket, mint A Vadász Esélye alkotóközösséget, hogy tartsunk workshopot. Marcellel azt beszéltük, hogy dolgozzunk össze, és nézzük meg azt, hogy hogyan tudjuk egyrészről a tréninget, másrészről pedig az alkotói folyamatot úgy párhuzamosan, egymást támogatva vezetni, ami egyfajta közös keresésre nyújt teret a színművészeti hallgatóknak. Amellett döntöttünk, hogy elővesszük a Viewpoints „technikát”. Nem akarom ennek nevezni, mert félreviszi a gondolkodást, és a nemzetközi szakirodalom sem így hivatkozik rá. Ez alapvetően egy improvizációs, dekonstrukciór

A marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásában Bolond Istókot, a címszereplőt alakította Pál Hunor, aki nem csupán színészként, hanem faszobrászként is tevékenykedik. Az előadásról, a szerep kihívásairól és Petőfiről kérdeztem. Többféle szöveg szolgált az előadás alapjául. Hogyan állt össze a darab, milyen volt a próbafolyamat? Elég hosszú próbafolyamat volt, két részben próbáltuk. Petőfi összes költeményéből válogatott a rendező (Török Viola), és csinált egy vázat Arany Bolond Istókjából és Petőfiéből. A kettőből próbáltunk egy olyan cselekménysorozatot összehozni, amit fel tudtunk építeni Petőfi költeményeire. Végül október közepén jutottunk el a bemutatóig. Nagyon intenzív folyamat volt, negyven oldallal indultunk, amit húszra redukáltunk. Puzzle-szerűen raktuk össze a költeményeket úgy, hogy az életműből készült egy cselekménysorozat mint Petőfi-életmű. Benne van a költészete, a lázadásai, a pszichés folyamatai, a szerelem, a hazaszeretet, tehát egy ívet jártunk be. Egy órába s

A Z és Y generáció határán születtem. Ez csupán azért fontos, mert csak azt tudom leírni ahogyan én látom és érzékelem a világot, ami a Török Viola által rendezett és a marosvásárhelyi Spectrum Színház által bemutatott Bolond Istók című előadás esetében kiemelten fontos. Azon felül, hogy minden nézőben másként csapódik le, nagyban befolyásolja az értelmezést az, hogy nézőként mennyire tud hozzá kapcsolódni a korosztály, amihez egyénenként tartozunk. Az Arany János azonos című művét feldolgozó előadás, Petőfi Sándor életútját, fontosabb megállóit hivatott bemutatni. Az előadásban Petőfi legismertebb versei csendülnek fel, legtöbb esetben megzenésítve. Olyan versek, amelyeket az iskolában tanultam, szavalóversenyen mondtam, vagy éppen a nagymamám szavalta őket gyermekkoromban. A kapcsolódási pont adott és az előadás miértjét is értem, a Petőfi 200-ra való tekintettel. A nézőtérre érkezés pillanatában a megvilágított stúdiószínpad tárul elém, rajta csekély díszlet és a címszereplőt ala

Pállfy Tibor sepsiszentgyörgyi színész idén rendezéssel érkezett a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. Ivan Viripajev Oxigén című darabjának különleges színpadi adaptációját hozta el a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása. Interjúnkban megkérdeztük az eddigi fesztiválélményéről, a rendezésről és az produkció létrehozásáról is. Úgy tudom már a kezdetek óta részt veszel a kisvárdai fesztiválon, mit tapasztaltál az eddigi évek során? ’92-ben a Figura Stúdió Színházzal jöttem ide először, azóta majdnem minden évben eljöttem. Amilyen volt a világ a 90-es években, olyan volt maga a fesztivál, és amennyit változott 30 év alatt, úgy változott a rendezvény is. Ez egyfajta tükör annak, ami a világban történik. Eleinte egy propaganda-esemény volt, amelybe mi, a határon túli színházi emberek csempésztük bele az életet. Minden kornak megvan a maga sajátossága. A korai években teljesen más élményt nyújtott ez a fesztivál a közösség szempontjából. Találkoztunk, örültünk egymásnak, bul

Immáron bő húsz éve annak, hogy Ivan Viripajev az orosz – és nem sokkal később a magyar – irodalmi és színházi életbe az Oxigén című drámájával berobbant. Mégpedig oly módon, hogy ez az akkoriban új, sőt, sokkoló hangot megütő írásművészet mind a mai napig erős társadalomkritika is egyben: annak a 2000 körül felnőtté váló, a Szovjetunió felbomlása után bő egy évtizeddel öntudatra ébredő nemzedéknek az életérzését ragadja meg, amely a ’90-es évek változást ígérő szellői után elfogyni érezte maga körül a levegőt. És oxigénre vágyott, hogy ne fulladjon bele a reménytelennek tűnő posztszovjet valóságba. Ezt az elméleti felvezetőt azért éreztem fontosnak a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Oxigén című produkciója kapcsán, mert úgy érzem: az örökifjú, ám mégis az idősebb nemzedéket képviselő színész-rendező, Pálffy Tibor joggal gondolhatta úgy, hogy ezt a generációs segélykiáltásként érzékelhető művet a húszas-harmincas éveiben járó művésztársaival egy, a megszokottól eltérő formanyelv

A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház- és Film Kar Magyar Színházi Intézetének harmadéves színészhallgatói Kosztolányi Dezső Édes Anna című művét adták elő Bélai Marcel rendezésében. A jól ismert regény történetét pontosan ismerő néző is olykor meghökkenve nézte, ahogyan a hallgatók egészen új megközelítésbe helyezték a századelő szomorú cselédlányainak tragikus, bizonyos szempontból hétköznapi és ugyanennyire felforgató sorsát. Az előadás alapvetően kettősségekre épül. Legszembetűnőbb ezek közül, hogy míg az első felvonás főként a történelmi és társadalmi tényezőket, addig a második az individuum, azon belül is Anna belső világát, kívülállóságát helyezte a középpontba. Utóbbihoz nagyban hozzáadott, hogy a főhősnőt játszó színészhallgató (Kerekes Barbara) volt az egyetlen, aki a többiek elmaszkírozott – fehér arcú, túlzó színjátszásához képest realisztikusan játszott. Ezzel képviselte magát a nézőt is, aki maga is kissé elvész az őrületben. Ugyanilyen szempontból tekinthetü