Dejan Projkovszki macedón rendező egy újvidéki beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy a Balkánon mintha mindenki azt várná, hogy Godot egyszer csak föltűnik az életükben, és megváltja a térséget a több évtizedes politikai örökségtől. Ahogyan sok helyen, ott is mindig aktuális a III. Richárd, mert egy felelősségét nem érzékelő vezető előbb-utóbb eljut addig, hogy országát adná egy lóért.
A hatalom talán az egyetlen olyan pozíció a világon, aminek birtokában az ember halhatatlannak érezheti magát. Láttuk már, hogy fölszabadítóból hogyan válik valaki a nép hóhérává, és ez a jelenség rezonál Richárd manipulációs törekvéseire. A gépezet mindenhol hasonlón működik: egyik Richárd és Henrik váltja a másikat, a végén pedig ugyanazt a két-három nevet látjuk forogni. Mindazonáltal Richárd nem okozója, hanem következménye a rendszernek, amibe beleszületett, de felelőssége vitathatatlan. Jó húsz éve Valló Péter rendezésében kamerák és mikrofonok előtt zajlott választási kampánya, később Andrei Şerban ortopéd csizmát adott a lábára, Zsótér Sándor sármossága mögé bújó, számító törtetőnek láttatta, ifj. Vidnyánszky Attila pedig profi sportolót faragott belőle.
Dejan Projkovszki az
Újvidéki Színház társulatával komolyan vette a Richárdra illő lehetséges jelzőket:
Mészáros Árpád a címszerepben egyszerre hidegvérű pszichopata, gyilkos gazember, pohos mérges varangy és groteszkül festő nyomorék, karmesteri pálcának is beillő sétabottal a kezében. Az előadás elején
Valentin Szvetozarev és
Szergej Szvetozarev gótikus stílusra emlékeztető vártermébe érkezik, amelynek falai ridegek, szürkék, misztikusak. Ablakain rácsok, padlóján nyirkos föld, amelyre, mint sírhalomra kerül majd a vágyott trón. Szinte nem is e világi látvány, ahogyan a jórészt kificamodott, megnyomorodott szereplők sem, akik egyszer tétován bolyonganak, máskor nagyon is tudatosan keringenek egymás körül. Jól ismert, mindennapi sakkjátszma ez: szemmel tartjuk egymást, és ha te oda állsz, én ide lépek, ha arra indulsz, én erre megyek, majd meglátjuk, hogy végül ki, hova kerül. Példának okáért Buckingham előbb Richárd mellé, majd a vesztőhelyre. Senki nem lehet biztos a dolgában, még a cinkostárs sem. Érdekes, hogy a második részre összekotort földdel eleinte mindenki óhatatlanul kapcsolatba kerül, hiszen rálép és a lábán hordja a porát, de belemarkolnak, tolják maguk előtt, csúsznak, másznak is rajta, sőt, egymásra dobálják.
A fatalista rendezői koncepció szerint a hatalommánia elől senki nem menekül, meleg vér csorog a meztelen testeken, némelyik nem is sebes már, hanem szinte megnyúzott. A nők elmegyógyintézeti, zárt osztályi minőségben beleőrülnek, hogy tisztában vannak vele: nincs, nem is lehet választásuk, férjük, gyermekük halott, ők maguk kiszolgáltatottjai egy zsarnoknak.
Ivana Ristić izgalmas szín- és anyagpárosításokat választott a jelmezekhez, amelyekben a fekete, a vörös és az arany színe dominál, mintha selyem és bársony hatású kosztüm is lenne a szereplőkön, viszont igazán a bőr kap hangsúlyt. Richárd nadrágja is ebből készült, de a többieken is láthatók a szexuális fetishre emlékeztető szorosra húzott kiegészítők, karpántok, mellhámok: testcellák közlekednek a színpadon.
Goran Trajkoszki felel a zenei szövetért, ami monoton, nyugtalanító sejtelmességével végig kíséri az előadást. Néha felhangzik egy-egy ismert operarészlet, például Puccini Gianni Schicchijéből az
„O mio babbino caro / Mi piace è bello, bello” kezdetű szoprán ária. Értékelem Projkovszki egyedinek tűnő humorát, hiszen a magyar fordítás így hangzik:
„Én édes jó apácskám / Nincsen szebb nála senki!”
A többek számára talán kissé lassúnak tűnő első rész után dinamikusabb, összefogottabb másodikat láthattak a nézők, akik értékelték az újvidéki társulat produkcióját. Minden bizonnyal izgalmas szakmai vita övezi majd az előadást, aminek végén Richmond nem jelenik meg a színen, de Projkovszki szerint erre nincs is szükség, hiszen láthattuk, hogy úgyis ugyanaz következik, mint ezelőtt: „gyász éj, s halál”.
Oláh Zsolt
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése