Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Ajtók közé szorulva, almát harapdálva az intim testtájakon, lóversenyt jelző szekrényugrást-lólengést végrehajtva tárul elénk az újvidéki Anna Karenina története. Vérbő és taktilis fizikai színházat látok, amelyben a tárgyhasználat színházi tudatossága magas fokon megkomponált. A szexus nyelvén fejeződnek ki a kapcsolati állapotok bátran, kendőzetlenül, s olyan minőségben, amiről az orosz posztmodern sem álmodott, amelynek képviselői éppen ezt a regényt lobogtatják a nagy orosz klasszikusok leleplezésére: házasságtörés, ágyjelenetek nélkül?! Dejan Projkovszki rendezése úgy pótolja a fenti „hiányt”, hogy egy ideig tűpontosan jellemez mindenkit a szexualitásával. Sztyepan általában két nő mellét markolva vall házassága megfáradásáról, nyilván egyikük sem a felesége, aki megcsalatottsága feletti elkeseredésében lestrapáltnak, elhasználtnak láttatni akart testét dobálja előttünk. A férfiak időnként szájon csókolják egymást, ha nagyon egyetértenek; orgiarészletek, meleg érintések, buja és

A fesztivál versenyprogramjának utolsó előadása a kassai Thália Színház Ma már nem mész sehová című opera-operett-oratóriumja volt. A rendezőt, Czajlik Józsefet arról kérdeztem, mi az oka annak, hogy az alapvetően prózai társulat esszenciálisan zenés produkciót készít. Az előző évadban volt ötven éves a színház, emiatt szerettünk volna egy olyan témát elővenni, ami minket közvetlenül érint. Ennek a történetnek a valóságos háttere nehezen kifejezhető szóban. A zenéhez fordultunk – remélve, hogy ilyen módon egy olyan érzelmi regisztert tudunk előhívni, megnyitni, amelyre a szó nem képes. A másik fontos dolog pedig az, hogy mi is szeretnénk fejlődni. Ennek jegyében kihívás elé szerettem volna állítani a társulatot. Több vendégművészt is látni a színlapon. Ennek énektechnikai, vagy egyéb oka van? Közülük tavaly sokan még a társulatban voltak. Az egyik színésznő most várandós, helyette szerepelt Mórocz Virág. Alapvetően a társulatra írta Faragó Béla a zenét a mi kapacitásainkat figyelembe

Faragó Béla – Forgács Miklós – Czajlik József: Ma már nem mész sehova Malina Hedviget 2006 augusztusában Nyitrán érte súlyos támadás: két idegen verte félholtra, miután magyarul beszélt telefonjába. A nyomozás vádemeléssel zárult, csak éppen a lány ellen emeltek vádat, többek közt hamis tanúzás, a hatóságok félrevezetése miatt. Az ügy tragikus abszurdba fordult: az igazságszolgáltatás helyét a politikai csatározások és az elképesztő konteók vették át. Az ügy végére csak 2018-ban került pont – ekkor zárták le a nő elleni eljárást. Lehetne e történetből provokatív dokumentumdrámát írni, mint ahogy egyes cserepeinek, motívumainak felhasználásával olyan darabot is, amely bonyolultabban, rétegzettebben szól politikai, illetve etnikai viszonyokról. És felmerülhet a történet feldolgozásának többféle, az előzőeknél valamivel szokatlanabb útja is. Az a forma, amelyet a kassai Thália Színház Czajlik József rendezte előadása választott, alighanem egészen originális. „Opera-operett-oratórium-inter

Béres Márta az Újvidéki Színház Anna Karenina című előadásának címszerepében volt látható a kisvárdai fesztiválon. A színésznővel pályája meghatározó nőalakjáról, a különleges próbafolyamatról és az önmagunknak föltett kérdésekről is beszélgettünk. Vissza tudod idézni, hogy mi fogott meg először Anna Karenina szerepében? A legelső gondolatom talán az volt, hogy mennyire intenzíven éli az életét. Néhány nappal ezelőtt az előadással álmodtam, és rájöttem, hogy korábban sosem találkoztam ennyire mély érzelmekkel bíró szereppel. Olyan gazdag skálát kínál, amire nagy ajándékként tekintek a pályámon. Mitől újszerű az újvidéki előadás koncepciója? Dejan Projkovszki rendező újszerű módon bontotta ki a regényt számunkra. A próbafolyamat során nem előre megírt szövegkönyvből dolgoztunk. A társulattal együtt elolvastuk a regényt, és mi magunk ragadtuk meg a számunkra fontos mondatokat és párbeszédeket. Kiválasztottuk a hozzánk közel álló szövegrészleteket, majd Dejan eldöntötte, hogy szeretné, va

Az Újvidéki Színház Dejan Projkovszki rendezésében az Anna Karenin a című előadással, az Újvidéki Művészeti Akadémia pedig Mosoly című vizsgaelőadásával érkezett az idei kisvárdai fesztiválra, amit Lénárd Róbert állított színpadra. A fiatal alkotóval a koronavírus-járvány hatásairól, a szakmai munka újraindulásáról, valamint arról is beszélgettünk, hogy miként látja az Y generációt. Hogyan élitek meg a pandémiás időszakot Újvidéken? Sokféleképpen. Szerbiában kifejezetten szigorúak voltak a korlátozások, nem csupán a színház, de szinte az egész ország működése leállt. Miután a színházat kizárólag személyes és élő műfajnak tekintjük, az előadásainkat nem osztottuk meg online felületeken, és a társulatunk tagjait sem kértük arra, hogy videókat készítsenek. Amikor már lehetett, visszatértünk a szakmai munkához, öt hónapnyi szünet után pedig hétfőtől mi is kinyithattunk. A magyar dráma napján lesz az első bemutatónk, Pintér Béla Parasztoperája. Nem tudunk úgy létezni, hogy ne a hivatásunk

  Attól, hogy csaknem húsz szerepet hat színésszel játszat a rendező, Mezei Zoltán , és a szöveget ennek megfelelően átdolgozó dramaturg, Brestyánszky Boros Rozália , olyan lesz a Fekete Péter előadásának főleg az eleje, mint egy Feydeau bohózat. Felpörgetett tempóban rohangászik benne mindenki, mint a megkergült kecske. Gyors öltözésekkel virtuózkodnak a színészek. Aki az előbb úr volt, az például most inas. Aki férfi volt, az akár nő, majd újra férfi. A gyors iram dacára mégis nehezen lendül be a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása. A szövegben ott van sok poén, ami nem vált ki nevetést, a semmibe enyészik el. Tán túl messzire van egymástól a Bagolyvár abnormálisan magas színpada és a nézőtér. Nagy az ezúttal értelmetlenül a zenekarnak kihagyott hely, és még le is takarják az első két sort, nyilván nem akarják, hogy az esetleg odaülőknek kitörjön a nyakuk, annak érdekében, hogy föllássanak a deszkákra. Egy ládaszerű képződménynek, ami aztán a fő díszletelemmé formáló

A született athéniak mélyen megvetik azt, ki whisky-kólát fogyaszt, hisz az spártai dolog. Az Újvidéki Művészeti Akadémia Mosoly című előadása géntragédiát ígér, ám a néző annál sokkal többet kap: kendőzetlenül profán ízléstelenséget, alpári, ám mégis végtelenül szórakoztató poénokat és könnyedségnek álcázott, örök érvényű családi drámák elegyét. A produkció alapkonfliktusa a mosoly, amely hiányzik Minosz cégtulajdonos úr idősebb lányának bájos pofijáról. A családon belüli erőszak mozgatja a cselekményt, amelyben a mitológiai alakokat mindenki ismeri – az előadás pedig épp erre az előfeltevésre játszik rá. Ariadné fonal helyett nyomkövetős telefont ad a susogós melegítős Thészeusznak, akinek a nyakából már csak a kínaiban kapható filléres „aranyláncot” hiányolhatja a közönség. Motorosdzsekijével és veszkócsizmájával mindemellett teljesen hiteles az igen alacsony (érzelmi) intelligenciát mutató athéni elnökfi megformálása – az első két felvonásban ez Nyári Ákos érdeme. Thészeusz „spanjá

Immár hagyomány, hogy színész-workshopot tart Sardar Tagirovsky a kisvárdai fesztivál idején. Idén is így van ez, de a versenyprogramban előadást is találunk a színházi alkotó neve alatt. Sardar Tagirovskyt először a workshopról kérdeztük.  Több éve szervezzük már a kisvárdai workshopokat, de még mindig a színész és a szerep közötti átmenet érdekel, a kettő közötti „utazás” lehetősége. Az is fontos, hogyan tudnak kollektíven segíteni egymásnak a színészek, hogy létrehozzák egymásnak a szerepét, aminek gazdag leírását igyekszünk adni a tréningek segítségével. A kisvárdai fesztivál a világjárvány utáni időszakunk első színházi élményeit is jelenti majd, úgyhogy nagyon várom ezeket a találkozásokat. Nagyon szeretem a hangulatát ennek a fesztiválnak, azt, hogy nagyon sok határon túli társulattal találkozhatunk, jó látni, merre tart a színházi képzelet. Szinte minden évben van mostanság előadásod a fesztiválon, idén a szatmárnémeti társulat hozza ide a Raszputyint a te rendezésedben. Akik m

Szőcs Géza: Raszputyin; a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása Képzeljünk el egy nagyon gyors snittet, mintha egy filmszalagot tekernénk vissza, mondjuk kiindulva a délszláv háborúból, a romániai forradalmon, a berlini fal leomlásán, a 70-es évek palesztin merényletsorozatán, a prágai tavaszon a Gulágon, a haláltáborokon, satöbbin, satöbbin át, peregnek, szaladnak a képek, majd belassul a filmszalag pörgése, és egy kimerevített pillanatban megáll egy torkolatcsőben, oldalt fordulunk és lám – na, ez az a lövés, amit egy bizonyos Gavrilo Princip nevű diák ad le 1914. június 28-án Szarajevóban, mit sem tudva arról, hogy végzetes lavinája százmilliókat temet maga alá. Szőcs Géza Raszputyin című darabja erre az egy végzetes pillanatra fókuszálva próbálja a képzelet abszurd játékát játszani: mi lett volna, ha nem dördül el a lövés… Az abszurd játékhoz kiválasztja a lehető legabszurdabb főhőst, a történelem egyik legvitatottabb figurájának személyében, a cári Oroszo

Horányi László Jászai Mari-díjas színművésszel, rendezővel, az Esztergomi Várszínház igazgatójával a váratlan helyzetekre adódó lehetséges válaszokról, az új évadot meghatározó szakmai szempontokról, és a derékba tört művészi pályaívekről is beszélgettünk. Sikerült túllendülni a pandémiás időszakon? Nem vagyok egyedül a váratlan helyzettel, és mint minden színházcsinálónak, nekem is az a célom, hogy az ismeretlen szituációra adott lehetséges válaszokkal a közönségünk végre megkapja azt a színházi élményt, amire jegyet váltott. Folyamatosan ezen dolgozunk, ez nyilván Kisvárdán sincs másként. Esztergom idei évadjának művészeti koncepcióját a nemzeti összetartozás jegyében fogalmaztátok meg. A kisvárdai színházi fesztiválon számos olyan előadás látható, amit akár a trianoni békediktátum, akár a 70-es, 80-es évek történelmi örökségének feldolgozása, megértése inspirált. Hogyan látod: miért éppen most került ennyire előtérbe mindez más színházakban, fesztiválokon? Tudni kell, hogy a 90-es

„Ha egyetemesen szemléljük a Glembajokat, amint háromszáz főnyi menettel vonulnak felénk, felmerül az a meglehetősen bonyolult kérdés: vajon merre tartanak ezek a Glembajok, s voltaképpen mi a célja családilag szervezett mozgásuknak a mi siralmasan provinciális viszonyainkon át?”- tette fel saját Glembay-trilógiája kapcsán a horvát író, Miroslav Krleža a kérdést, amelyet Martin Huba Glembay-ház rendezésében akár a főhős, a családtól látszólag elfajzott Leone is feltehetne. Tizenegy évnyi otthon-nemlét után ugyanis mai szóval élve olyan „szervezett bűnözésbe” csöppen bele a hazaértekor, ahol az időközben dúsgazdaggá váló édesapja fiatal feleségének kétes ügyleteit, illetve apja váltókkal való machinációit a családtagokon kívül a Glembay-klánhoz „bekötött” jogász, orvos, lelkész, de az egész személyzet is igyekszik eltussolni, illetve semmissé tenni. Martin Huba rendezésében ezt a „minden rendben” - látszatot a csillogó-villogó, a mérhetetlen gazdagságról árulkodó díszlet tökéletessége

Farkas Ibolya jutalomjátékát láthatta a közönség a soproni Petőfi Színház, a zentai Magyar Kamaraszínház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójában – a Római karneválban. Mi történhet egy olyan színésznővel – mi több, művésznővel –, akit egész élete a színházhoz kötött, s aki már tíz hosszú éve nem állt színpadon? Rá sem nézett az imádott-rettegett deszkákra, inkább behunyta a szemét, amikor páholynyitogatóként székükhöz vezette a nézőket! Hogyan lehet tovább élni, ha a mindennapok legfőbb mozgatórugója – az alkotás, a szereplés – egyszer csak eltűnik? Lassú és szomorú harc kezdődik az oxigénért, ami minden lélegzetvétellel egyre csak szökik a bezárt szobából. Ez a folyamat azonban még megállítható. Kell még egy előadás! Vagy legalább egy próba… csak egyetlenegy. Farkas Ibolya úgy sugárzik a színpadon, ahogyan egykor a darabbeli Margit tehette. Nevettet, miközben minden pillanatban képes önazonos maradni. A komikus és komoly jelenetek közötti átmenetet könnyeddé, szinte

Farkas Ibolyát köszöntötték munkatársai és a kisvárdai Rotary Club képviselője a Római karnevál előadása után. 61 évadot töltött a színészi pályán, és nem tervezi abbahagyni.  Ez az életem. Amióta csak az eszemet tudom, színésznő akartam lenni, soha nem akartam mást. Annak idején az udvarunkon felállítottam egy színpadot, történeteket találtam ki, édesanyám ruháit pedig átalakítottam jelmezzé és játszottam. Egyszer egy gyönyörű abroszt is felvágtam, mert szükségem volt rá valamelyik előadásomhoz. Már iskolás koromban is rendeztem osztálytermi előadásokat, emellett pedig zongoráztam, balettoztam, tornáztam. Pedig akkor, a háború után a családom nagyon szegény volt. Nem tudom, édesanyám hogyan teremtette meg mindazt, ami alapján most azt mondhatom: boldog gyerek voltam. Soha nem fordult meg a fejében, hogy más szakmát válasszon? A családja nem akarta lebeszélni a színészetről? Egy napig apáca akartam lenni. Ugyan református vagyok, de külön korengedéllyel katolikus iskolába írattak Koloz

Alig érkeztünk meg a fesztivál elején Kisvárdára, úgy elröppent ez a néhány nap, mintha csak percek lettek volna, és máris itt volt augusztus 25., kedd. Ez a nap a nők napja volt, hiszen mindhárom keddi előadás, a Zsiga és a nők , a Gyöngyhajú lány balladája , valamint a Pornó – Feleségem története is róluk szólt. Humorral, vagy meseszerűen, keserédesen, vagy húsba vágón. A szakmai beszélgetésen az előző este látott Függöny , a marosvásárhelyi Spectrum Színház előadása került terítékre. Szintén egy nő áll a középpontban, a cselekmény szerint ugyanis Tamás Évát a rendszerváltozás előtti romániai diktatúra a bolondokházába juttatta. Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója elmondta, hogy a sajátosan kelet-európai, 20. századi sztorit egy bizonyos kor fölött átélték mindannyian, s hogy ki az őrült, arra egyértelműen a válasz: a rendszer volt az. Kincses Elemér, aki nővére regényéből írta a darabot, és rendezte, és a többi hozzászóló is egyetértett abban, hogy fel kell dolgoznu

A kisvárdai fesztiválközönség idén egy egészen friss produkcióval is találkozhatott, hiszen a Pornó című előadás második alkalommal áll a nézők elé. Ennek kihívásairól beszélgettünk Imre Évával, az előadás főszereplőjével. Most még abban a fázisban vagyunk, amikor kóstolgatjuk, hogyan tudjuk kialakítani a nézőkkel a közös nyelvet. Vannak olyan pillanatok, amikor kiszólunk és kapcsolatot teremtünk velük, majd a következő pillanatban már benső, személyes történetünk folytatódik. Ezeknek meg kell találni az arányát. Hogyan tudták ezt az előadást létrehozni a vírusveszély közepette? Nálunk két hónapig karantén volt. Egy idő után bejelentették, hogy bizonyos előírásokat betartva már lehet próbálni, ugyanakkor azt még nem tudtuk, mikor lehet játszani. A Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztiválján tartottuk a bemutatót. Miként lehet felkészülni egy ilyen érzékeny szerepre és mennyire nehéz ezt az előadás után lerakni? Ez a történet arra az időre nyúlik vissza, amikor én születtem – emiatt a

Majdnem húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Visky András az 1989 végén Romániában megélt személyes, családját érintő drámáját – vagyis harmadik gyermeke elvesztését még magzatként – papírra tudja vetni, P ornó - Feleségem törté nete címmel. Az apropót ehhez egy 2008-ban meghirdetett drámapályázat szolgáltatta, amely a bibliai tízparancsolat egyikének kidolgozására szólította fel a szerzőket. Visky Andrásnak a Ne lopj! elve adta az ihletet ahhoz, hogy személyes tragédiáját a Pornó fedőnevű asszony sorsába illessze bele. Akit 1989 Romániájában azért kívántak ellehetetleníteni, mert minden szempontból rendszerellenesnek bizonyult: azon túl, hogy a ’80-as évek Bukarestjének utcáit ellepő nincstelen gyermekeknek utcaszínházat csinált, egész lényével: jelenségével, habitusával gyanúsnak bizonyult. Mert nem volt hajlandó félni, abban a társadalomban, ahol a diktatúra nem kivételes állapot volt, hanem az állandóság. Árkosi Árpád rendezői koncepciójának lényegét épp az adja, ahogyan Pornó

Egy fasz, három baszás és némi érintőleges önkielégítés. Nagyjából ennyi választja el egymástól a Zsiga és a nők 16 éven aluli és 16 éven felüli nézőit. Pedig Móricz, a hozzá kötődő nők, de még a díszlet is sokkal többet ígér. Vörös és fekete. Szenvedély és halál. Szerelem és elszakadás. Siker és bukás. Önhittség és értetlenség. Bujaság és undor. Ezek azok a csodálatosan szélsőséges érzelmeket felkorbácsoló kulcsszavak, amelyek igazán a magasba röpíthették volna ezt az előadást. Mert Móricz élete, legalábbis annak alapján, amit Naplójában megosztott velünk és amit más forrásokból tudhatunk, bizony egy vérgőzös, pergő, olykor pofátlanul humoros, máskor kendőzetlenül mámoros, néha pedig letaglózóan fájdalmas estét ígér. De talán épp azért hiányzott ez a sok érzelem, mert valójában a nők ott se voltak. Nem volt ott igazán Janka, Olga, Csibe, de még Mária is csak mellékszereplője volt Móricz gyötrődéseinek. Nem mellékesen kettő közülük meghalt közben, egyikük ráadásul öngyilkos lett, de e

A marosvásárhelyi Spectrum Színház két önálló bemutatóval és egy koprodukciós előadással szerepel az idén a kisvárdai fesztiválon. Török Istvánt, a Spectrum igazgatóját kérdeztük arról is, miért született meg, és hogyan működik ez a magánszínház. Hányan vannak összesen a társulatban? Ők négyen – Ruszuly Ervin, Czikó Júlia, Marton Emőke Katinka és Szász Anna – a társulat szerződtetett alapemberei, de van nekünk 30 fős előadásunk is. A többiek, akik amúgy állandóan szerepelnek, szabadúszó színészek, táncosok, meg a nyugdíjasok, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyjai – Szélyes Ferenctől, Győrfi Andrásig, Farkas Ibolyáig, Tatai Andrásig. Tehát tudunk nagyobb előadásokat is vállalni, de általában 4-5 személyes kamaraelőadásokat hozunk létre. Rendezőink Török Viola mellett Kincses Elemér, Kovács Levente, Bodolay Géza, de Vidnyánszky Attila is dolgozott már nálunk. A Spectrum egy magánszínház. Mióta létezik? Szélyes Ferenc már a kilencvenes években elindított egy nyári csűrszínházat a Nyár

  Színjátszóként eltöltött hosszú évek álltak mögötte, mégsem színházművészeti területen folytatta tanulmányait, hanem a Sapientia szociálpedagógiai karára jelentkezett. Diplomája után sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy dolga van a színházzal, ezért 2010-ben sikeresen felvételizett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre. Alig tette ki a lábát az alma mater falai közül, amikor a Spectrum Színház tagjaként megkapta Matei Vișniec Csehov átiratában Nyina szerepét. Márton Emőke-Katinkával beszélgettünk. Egy helyen úgy nyilatkoztál: furcsa kimondani számodra, hogy színésznő vagy. Most már elhiszed, hogy színésznő lettél? Bevallom, nem foglalkozom azzal, hogy mit jelent színésznőnek lenni. Megpróbálom tenni a dolgom, és elvégezni a feladataimat, a lehető leghatékonyabban. Biztosan akadnak kollégák, akik máshogyan látják a színházcsinálást, de én mentes maradnék minden allűrtől. Másrészt, szeretném kialakítani az egyensúlyt a magánéletem és a hivatásom között, de ez csak úgy sikerülhet, ha me

Kincses Elemér író, drámaszerző és a Spectrum Színház nem először dolgozott együtt. A függöny című előadás már az ötödik közös vállalásuk. A rendezővel arról beszélgettünk, hogyan lehet a személyes témákhoz hozzáfogni. Nehéz kérdés, nehéz szülés. Ez alkalommal nővérem regényét dolgoztam át, adaptáltam színpadra. Így sokkal nagyobb küzdelmet kell vívni a szöveggel, mintha egy idegen ember írásáról lenne szó – saját magaddal csatázol. A regény alakjaiban fel-felsejlenek a valóságból ismert emberek, történetek? A szöveg háromnegyed része reális történet, amely tulajdonképpen egy korról szól. Erről a korról mesélünk. Az én felfogásomban minden színházi előadás az életről, a halálról, a szenvedélyekről szóló mese. Mit jelent Önnek ez a darab a múltfeldolgozás szempontjából? Keserű, szomorú, őszinte szembenézést azokkal az emlékekkel, amelyek megkerülhetetlenek az ember életében. Romániában a Securitate, Magyarországon az ÁVO tette tönkre százak, ezrek életét. Nekem is voltak problémáim az

A marosvásárhelyi Spectrum Színház bátor lépést tett, amikor úgy döntött, hogy színre viszi A függönyt. P. Kincses Emese regényét maga a rendező, Kincses Elemér dolgozta színpadra. Nehéz olyan témáról beszélni, amelyben személyesen érintettek vagyunk. Pedig – tartozzunk akármely korosztályhoz – a szocializmus nyavalyája máig fájó hegeket hagyott maga után. Ceaușescu rémuralma ugyanolyan húsba vágó volt Erdélyben, ahogyan Magyarországon a Rákosi-éra nyomorító világa. Nehéz pontosan, hitelesen átadni a személyes történeteket, hiszen az emlékezet megcsalhat, az érzelmek pedig könnyedén a szentimentalizmus tévútjára vezethetnek. A Spectrum Színház társulata azonban mindezek ellenére sallangmentesen, látszólagos könnyedséggel játszott azzal a habszövetű függönnyel, amely az emlékek, érzetek, érzelmek nem-helyét választották el a nézőtér világától. Biztos kézzel tartották mindaddig, amíg meg nem érkezett az a bizonyos nagyerejű szélroham, amely végérvényesen képes volt elmozdítani a szemek e

Izgalmas Eck Attila A veszett brigadéros című darabjának már a műfaji meghatározása is. Az anyaországban először a kisvárdai színpadon bemutatott mű cselekményének előrehaladását mozgásszínházi elemek és zenei betétek összejátéka segíti. A dráma keletkezéséről, a széttagolt magyarság történelmi korokat meghatározó problémájáról és a bemutatót követő járvány sújtotta időszakról Gyevi-Bíró Eszterrel, a darab rendezőjével, és Sikentáncz Szilveszterrel, A veszett brigadéros koreográfusával, a Kárpátaljai Néptáncegyüttes művészeti vezetőjével beszélgettünk. Miért épp Eck Attila darabját választották, mi volt a személyes indíttatás? Gy-B. E.: Minden térségnek, helynek, időnek és minden népnek szüksége van hősökre, és Kárpátalja mindenféle szempontból mellőzött peremvidék. Nagyon sokáig kutattuk, hogy ki lehet az a hős, akinek neve egyet jelent e térség értékeivel. Az első gondolatunk természetesen II. Rákóczi Ferenc volt, de az ő alakjáról drámát írni igen hálátlan dolog, azonban Eck Attiláv

Összetett színházi víziót láthatott a közönség a Kárpátaljai Megyei Magyar Dráma Színházi és a Kárpátalja Néptáncegyüttes koprodukciójában. A veszett brigadéros ezt a rétegzettséget már műfaji meghatározásában is hordozza: oratorikus kuruc western. Az oratórium – eredeti jelentését tekintve – szólóénekre, kórusra és nagyzenekarra komponált mű. Jellegét tekintve epikus, drámai, elbeszélő, de abban különbözik az operától, hogy mellőzi a jellemformálást, valamint nem használ színpadot, díszletet. Témája többnyire vallásos, bibliai. Kurucoknak azokat a magyarokat hívták, akik Habsburg-ellenes érzelmeket tápláltak, vagy az ellenük irányuló felkelésekben vettek részt a XVII-XVIII. századi magyar területeken. A western pedig általában vadnyugati témájú kalandfilmet jelent. Látszólag távol állnak egymástól ezek a műfajok, a beregszásziak mégis kísérletet tesznek arra, hogy Esze Tamás valóságos és kitalált élettörténete mentén összefésüljék mindezen műfajok legjobb tulajdonságait. A „kurucságbó

  Augusztus 21-én, pénteken 34 fokban kezdetétvette a Magyar Színházak XXXII. Kisvárdai Fesztiválja . A koronavírus-járvány miatt némileg módosult a zömmel határon túli előadásokat vendégül látó színházi seregszemle programja, de a nézők lelkesedése eddig úgy tűnik, határtalan. Az első napon két különböző komédiával indítottunk. „Nagy az Isten állatkertje” – mondhattuk volna, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékok Úrhatnám polgár című előadásának szőrmés jelmezein, patás cipőin végignéztünk. A produkció a Koldusopera helyett érkezett, és ahogyan a rendező, Herczeg T. Tamás elmondta , az egyébként nagy színpadban gondolkodó szegedi alkotók is most a show-k helyett az elgondolkodtatóbb darabokat helyezték előtérbe.  Parti Nagy Lajos fordítása lehengerlő. A Kossuth-díjas szerző 2008-ban így fogalmazott: "Ez az átirat – legyen a műfaja sajátirat – a Vígszínház felkérésére született. A történet Molière-é, a magyar szöveg az enyém. Kérdés persze, hogy azé-e a mű, akié a történet, avagy