Horányi László Jászai Mari-díjas színművésszel, rendezővel, az Esztergomi Várszínház igazgatójával a váratlan helyzetekre adódó lehetséges válaszokról, az új évadot meghatározó szakmai szempontokról, és a derékba tört művészi pályaívekről is beszélgettünk.
Sikerült túllendülni a pandémiás időszakon?
Nem vagyok egyedül a váratlan helyzettel, és mint minden színházcsinálónak, nekem is az a célom, hogy az ismeretlen szituációra adott lehetséges válaszokkal a közönségünk végre megkapja azt a színházi élményt, amire jegyet váltott. Folyamatosan ezen dolgozunk, ez nyilván Kisvárdán sincs másként.
Esztergom idei évadjának művészeti koncepcióját a nemzeti összetartozás jegyében fogalmaztátok meg. A kisvárdai színházi fesztiválon számos olyan előadás látható, amit akár a trianoni békediktátum, akár a 70-es, 80-es évek történelmi örökségének feldolgozása, megértése inspirált. Hogyan látod: miért éppen most került ennyire előtérbe mindez más színházakban, fesztiválokon?
Tudni kell, hogy a 90-es években először az Esztergomi Várszínház, és a kisvárdai fesztivál integrálta a hazai színházi életbe a határon túli előadásokat. Az elmúlt harminc évben eljutottunk odáig, hogy ha külhoni magyar nyelven játszó előadások szerepelnek a programunkban, akkor az érdeklődés garantált, és a kortárs színházi kultúrát és közéletet tekintve ez pozitív fejlemény. Az új évad koncepcióját természetesen meghatározták a szakmai szempontok is. A legérdekesebb, újszerű színházi nyelven fogalmazó, vagy éppen a legnagyobb érdeklődésre számot tartó produkciókat hívtuk meg. Mindezen túl, ha már a trianoni békediktátumról esett szó, kiemelném, hogy a kulturális kormányzat európai szintű megemlékezés-sorozatot vitt végbe.
Két, az Esztergomi Várszínházhoz is köthető előadás, A Glembay-ház és a Római karnevál is szerepel az idei kisvárdai fesztivál versenyprogramjában. Tegnap Márton Emőke-Katinkával többek között arról beszélgettem, hogy a fiatalabbak számára mit is jelenthet a múltfeldolgozás. Hogyan látja ezt a tapasztaltabb generáció képviselője?
Legelőbb egy harmadik előadásról szólnék. Véleményem szerint a legfontosabb, hogy rendszeresen beszéljünk a trianoni tragédia árnyékában megbúvó kérdésekről. Éppen ezért létrehoztuk a Fekete zongora című, Ady Endre és Tisza István elképzelt párbeszédéről szóló előadásunkat, ami kiemelkedő közönségérdeklődést hozott magával. Még egy, negyedik produkció: miután az Esztergomi Várszínház a királyi várban működik, adta magát, hogy a pápai trónhoz eddig legközelebb került magyar püspökünk, Bakócz Tamás életét is feldolgozzuk. A kérdésedre válaszolva, fontos, hogy minduntalan beszéljünk a közel- és a távoli múlt történéseiről, hogy minden korosztály tudja: miket éltünk át. Tisztában kell lennünk az elhallgatott, félreértett, vagy félremagyarázott történelmünkkel. A Kisvárdán is a nagyközönség elé kerülő előadásokról szólva, ne feledjük el, hogy Martin Huba, A Glembay-ház rendezője a nemzetközi színházi élet kiemelkedő alkotója, a Római karnevál színészi stábja pedig az egész Kárpát-medencéből építkezik, ezzel is erősítve a nemzeti, nemzetközi összetartozás eszmeiségét. Ráadásul az utóbbi előadásban megfogalmazott, derékba tört művészi pályaívek éppúgy megtörténhettek Délvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, mint Felvidéken.
Oláh Zsolt
Kép: Kerezsi Béla
Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 27. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése