Immáron bő húsz éve annak, hogy Ivan Viripajev az orosz – és nem sokkal később a magyar – irodalmi és színházi életbe az Oxigén című drámájával berobbant. Mégpedig oly módon, hogy ez az akkoriban új, sőt, sokkoló hangot megütő írásművészet mind a mai napig erős társadalomkritika is egyben: annak a 2000 körül felnőtté váló, a Szovjetunió felbomlása után bő egy évtizeddel öntudatra ébredő nemzedéknek az életérzését ragadja meg, amely a ’90-es évek változást ígérő szellői után elfogyni érezte maga körül a levegőt. És oxigénre vágyott, hogy ne fulladjon bele a reménytelennek tűnő posztszovjet valóságba. Ezt az elméleti felvezetőt azért éreztem fontosnak a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Oxigén című produkciója kapcsán, mert úgy érzem: az örökifjú, ám mégis az idősebb nemzedéket képviselő színész-rendező, Pálffy Tibor joggal gondolhatta úgy, hogy ezt a generációs segélykiáltásként érzékelhető művet a húszas-harmincas éveiben járó művésztársaival egy, a megszokottól eltérő formanyelv...
Híreket, interjúkat, kritikákat, érdekességeket közlünk a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról