Transzcendens fuldoklás

Immáron bő húsz éve annak, hogy Ivan Viripajev az orosz – és nem sokkal később a magyar – irodalmi és színházi életbe az Oxigén című drámájával berobbant. Mégpedig oly módon, hogy ez az akkoriban új, sőt, sokkoló hangot megütő írásművészet mind a mai napig erős társadalomkritika is egyben: annak a 2000 körül felnőtté váló, a Szovjetunió felbomlása után bő egy évtizeddel öntudatra ébredő nemzedéknek az életérzését ragadja meg, amely a ’90-es évek változást ígérő szellői után elfogyni érezte maga körül a levegőt. És oxigénre vágyott, hogy ne fulladjon bele a reménytelennek tűnő posztszovjet valóságba.

Ezt az elméleti felvezetőt azért éreztem fontosnak a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Oxigén című produkciója kapcsán, mert úgy érzem: az örökifjú, ám mégis az idősebb nemzedéket képviselő színész-rendező, Pálffy Tibor joggal gondolhatta úgy, hogy ezt a generációs segélykiáltásként érzékelhető művet a húszas-harmincas éveiben járó művésztársaival egy, a megszokottól eltérő formanyelven állítsa színpadra. Hiszen egy nő és egy férfi – a fővárosbéli Szása és a kisvárosi Szanyok – különös egymásra találása és tragikus sorsa, mint vezérfonal, a műben csak a felszín, amely alatt olyan metafizikai és lételméleti kérdések húzódnak meg, amelyeket egy hagyományos, kétszereplős, párbeszédekre építő előadás úgymond „ledobna” magáról.

Így csöppenünk bele egy koncertszínházi formába, amelyben a két kiváló színművész, Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka új szerepkörben is bemutatkozik. Előbbi zeneszerzőként, utóbbi video jockey-ként is jelen van, hogy a Viripajev szövegében többször mantraszerűen vissza-visszatérő, tehát megzenésítésre alkalmas sorokat rap- és technozenei aláfestéssel közölje velünk.

A produkció a színészek és a közönség közé felhúzott átlátszó plexifallal, mint elidegenítő effektussal éri el azt, hogy az e mögött a fal mögött zenélő, éneklő és a zenei betéteket itt-ott prózai monológokkal felváltó színészt egyfelől tekinthetjük Szanyoknak és Szásának, másfelől bárki másnak, aki ebben a generációban levegőért kapkod. Hisz a tíz fejezetre bontott, a különböző bibliai intelmek, illetve parancsolatok jelentését provokatíve a feje tetejére állító szövegből megtudjuk, hogy mindenkiben lakik két, a bal és a jobb tüdő képviselte táncos, és az ő működésüktől függ Szása és Szanyok, de bárkinek a sorsa. Az, hogy jut-e végre oxigénhez.

S ha jut, ha fellélegzik – és nem csak élettani, hanem pszichés értelemben is persze –, a kérdés már csak az, hogy ezt milyen úton-módon éri el. Mert hiába a „ne ölj!” intelem, ha a szeretett nőhöz egy másik megölése árán juthat csak el valaki, hívják bár Szanyoknak, vagy akár másnak. Azaz, ha úgy érzi, csak úgy kap levegőt, ha likvidálja a megunt feleségét, annak érdekében, hogy egy másik nőt oxigénként érzékelhessen és értékelhessen. Vagy ha ezt csak mások korábbi tettei elfeledése, azaz, „ősi nyelven a ne ítélj” útján tudja elérni. Ami felér egy önbecsapással. Vagy – lévén, hogy Viripajev szövege 2002-es, és reflektál a 2001-es ikertorony-szörnyűségre – ha valaki a fennálló világrend igazságtalansága miatt fuldokolva egy terrorcselekmény elkövetésével tud fellélegezni.

Mindez döntés kérdése. Ahogyan az is az, hogy egy gyors ismeretség után – látjuk a plexifal mögötti egyik jelenetben – valaki belevág-e egy érzelemmentes szexuális aktusba annak érdekében, hogy ismét bekeringőzzenek a táncosok a tüdejébe?

Ám az, hogy ezekben a színészek felvázolta szituációkban mi, nézők, akarunk-e döntésre jutni, attól függ, hogy mennyire vagyunk képesek „együtt menni” ezzel a színházi formával. Hogy kitart-e bennünk a kíváncsiság ez iránt formanyelv iránt másfél óráig. Ha igen, akkor ezt a produkciót az orosz irodalomban tradicionálisan jelen lévő levegőért kapkodás – lásd kivetített Dosztojevszkij-idézet – zenés továbbírásaként is értelmezhetjük, s ezáltal is okulhatunk belőle.

Gyürky Katalin

Képek: Ráthonyi Ráhel Sára