Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Súlyos társadalmi kérdések feszülnek Florian Zeller trilógiájának darabjaiban, amelyek közül most Az Anya című drámával ismerkedhetett meg a kisvárdai fesztiválközönség, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat és a budapesti Karinthy Színház koprodukciójában. A főszereplővel, P. Béres Ildikóval beszélgettünk Az Anyáról. Az Anya kapcsán felmerülhet bennünk, mennyire lehet általános az a mai társadalomban, amikor egy édesanya, egy nő kiüresedik? Általánosan erről a jelenségről nem tudok beszélni, de azt hiszem, hogy a nők több táborra oszlanak, és állandóan keressük, hogyan feleljünk meg a családban és a munkahelyen egyaránt. Mi több, azt is hiszem, soha nem vagyunk elégedettek magunkkal. Vannak olyan nők – mint a darabban is Anne –, akik az életüket arra áldozzák, hogy kitűnő feleségek és tökéletes anyák legyenek. Ez a két szerepkör határozza meg a mindennapjaikat. Csak az a kérdés, mi történik ezekkel a nőkkel, miután a gyerekek felnőnek és kirepülnek a családi fészekbő...

Napjaink egyik legnépszerűbb francia rendezője és forgatókönyvírója, Florian Zeller Az Apáját a Vígszínházban Kern András főszereplésével, A Fiúját pedig a dunaújvárosi Bartók Színházban Csiby Gergely alakításában már láthatta és mind a mai napig láthatja a hazai közönség. A trilógia harmadik részét, Az Anyát pedig a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján nemcsak „fúzióban”, tehát nemcsak egy hazai és egy határon túli teátrum, a Budapesti Karinthy Színház és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata koprodukciójában, de magyar nyelvű ősbemutatóként is köszönthette a szakma és a nagyérdemű egyaránt. Ahogyan azt a Zeller-trilógia fent említett címei is sugallják, a szerzőt elsősorban a családon belüli problémák foglalkoztatják. A demens (nagy)apa, illetve a maga helyét a szülei „különmenését” követően a világban nem találó fiú öngyilkossága után – amely történetnek egyébként legalább annyira fajsúlyos szereplője a fiú apja is – a „családi kirakós” mintegy utolsó eleme...

P. Béres Ildikó Kárpátalján látta meg a napvilágot és hosszú évekig a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színművésze volt. Manapság a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulatának tagja, ahol számos főszerepben láthatták a nézők. Nem először jár a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, idén Florian Zeller Az anya című fekete komédiájának címszerepében lép a közönség elé június 22-én vasárnap 17 órától. P. Béres Ildikóval Silviu Purcărete világhírű rendező workshopjának szünetében beszélgettünk. M in dolgoznak éppen Purcăretével? A marosvásárhelyi színház tervei között szerepel, hogy egy előadást rendez majd nálunk, és miután nem ismeri a jelenlegi társulatot, ötnapos workshopot tart nekünk a várostól harminc kilométerre egy tanyán, a szabad ég alatt. Nem egyedül érkezett, elkísérte állandó alkotótársa Dragoș Buhagiar díszlettervező, az UNITER elnöke, valamint Vas ile Șirli zeneszerző. Nyugodt körülmények között dolgozik a társulatunkkal, mi pedig megpr...

A Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja versenyprogramjában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Oleg és Vlagyimir Presznyakov orosz kortárs drámaírók Csónak, avagy előttünk az özönvíz című „tragiko-comico-biblikus” színjátékával szerepelt. Az előadásról Bocsárdi László Jászai Mari-díjas rendezőt kérdeztük. A Csónak, avagy előttünk az özönvíz című darabot egy, a magyar nyelvű színházi közegben kevésbé ismert szerzőpáros jegyzi. Hogyan rá a szóban forgó Oleg és Vlagyimor Presznyakov-műre? Még régebben kezembe került egy kortárs orosz dráma kötet, és már akkor nagyon izgalmasnak találtam ez a darabot, de nem foglalkoztam vele. Aztán évek múlva, az Iráni konferencia előadás után visszatértem ehhez a szöveghez. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, hogy arról beszéljünk, amiről ez a darab szól, tehát a máról. Vagyis a zavaros és egyben átláthatatlan világunkról. Ebben az alkotófolyamatban már nem először alkotótársa a fia, Bocsárdi Magor. Szét lehet választani a mu...

Amikor a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja keretében a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata jóvoltából „az orosz kétfogatúnak” nevezett szerzőpáros, Oleg és Vlagyimir Presznyakov Csónak, avagy előttünk az özönvíz című előadására – az orosz dráma újraolvasásával – készültem, beugrott egy, pár éve Szentpétervárott megélt személyes élményem. Engedtessék meg nekem, hogy értekezésem mintegy felvezetéseképp először ezt osszam meg önökkel. Képzeljenek el Oroszország második legnagyobb városában egy szupermarketet, ahol a fantasztikusan finom orosz konfetik közvetlen szomszédságában Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regénye díszkötéses kiadását árulják. Nem akartam hinni a szememnek, s bár a kötetet persze megvettem, a Presznyakov-fivérek szövegének friss újraolvasása kellett ahhoz, hogy mindez felidéződjék bennem. Akkor ugyanis, ott, a bevásárlóközpontban – 2018-at írtunk – azt gondoltam, nincs még veszve minden: ha egy élelmiszeráruház ekkora hangsúlyt fekt...

Alapvető erkölcsi-etikai dilemmákra világít rá Ivan Viripajev darabjának, a Részegek nek az előadása, amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mutatott be a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiválján. Radu Afrim már nem először dolgozott a marosvásárhelyi társulattal. A román rendezőről és a produkció megszületéséről lapunknak Szabó Réka beszélt, aki rendezőasszisztensként és dramaturgként vett részt ezekben a munkafolyamatokban. Az akkor társulatvezető Keresztes Attila meghívására rendezte Az ördög próbáját 2014 tavaszán, ez volt Radu első munkája Marosvásárhelyen. Ennek a gyümölcsöző munkának a folytatása volt A nyugalom 2015-ben, a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan 2016-ban, majd a Részegek 2018-ban. A Retromadár… folytatásaként a pandémia alatt Radu megírta és megrendezte a Grand Hotel Retromadár előadást. Mint ahogy a számos szakmai elismerés is jelzi, ezekben az években egy erős, szakmailag átgondolt, tudatos művészi munka zajlott a társulatnál, olyan rendez...

Van, aki őszintére, van, aki agresszívra, más családosra, katolikus pap öccsére, néha papra, filmkritikusra, megint más prímabalerinára vagy bájos hárfásra, de van, aki hívőre és szerelmesre issza magát. Utóbbiból van a több. De végül mindegy is. Tök részegek. Én pedig apatikus nyugalommal bámulom a színpadon az egytől egyig kiváló színészeket és azt, hogy milyen elképesztően bánnak a testükkel, a hangjukkal, a kivetített gondolataikkal, egymással, egymás testével, a tárgyakkal, a ritmussal, ami nem mindig egyezik az enyémmel, de nem baj, és úgy általában a körülöttük lévő levegővel. Az a furcsa érzésem van, hogy nem érzek semmit. És hogy ez nem zavar. Nem fáj, nem dühít, megnevettet ugyan, de elengedem, és akkor jön Max és elmondja, beleüvölti a világba, hogy nem érzünk semmit, hogy baromira elbaszottak vagyunk és akkor úgy érzem, hogy nincs ennél egyértelműbb önigazolás. És ezen a ponton, egy elég hosszú pillanatra a megrészegült nyugalmamba befurakodik egy érzelem, eláraszt, és együ...