Az Anya kapcsán felmerülhet bennünk, mennyire lehet általános az a mai társadalomban, amikor egy édesanya, egy nő kiüresedik?
Általánosan erről a jelenségről nem tudok beszélni, de azt hiszem, hogy a nők több táborra oszlanak, és állandóan keressük, hogyan feleljünk meg a családban és a munkahelyen egyaránt. Mi több, azt is hiszem, soha nem vagyunk elégedettek magunkkal. Vannak olyan nők – mint a darabban is Anne –, akik az életüket arra áldozzák, hogy kitűnő feleségek és tökéletes anyák legyenek. Ez a két szerepkör határozza meg a mindennapjaikat. Csak az a kérdés, mi történik ezekkel a nőkkel, miután a gyerekek felnőnek és kirepülnek a családi fészekből. Tehát megszűnik az az életforma, amiben mindaddig éltek. És hogyha egy anya nem érzi jól magát, az ráhatással van az egész családjára. Ebben az esetben vajon mi történt ezzel a nővel? A darabban van is arra utalás, hogy a bátyjaid… Vajon egy többszöri vetélés után születhetett meg Anne fia, majd utána a lánya?
Sok mindent viszont tudunk: Anne képtelen elengedni a felnőtt gyermekét. Túlszeret.
A fiú és az anyja között mindig egy sokkal szorosabb kapcsolat van. Ha annyira megbomlik az anya, hogy nem tudja feldolgozni azt, hogy el kell engednie a gyerekeit – vagy hogy a gyerekei sincsenek még készen az életre –, az nagyon nehéz. És a túlszeretésben akár meg is lehet fojtani a környezetedet. De ott van a másik oldal is: vajon belefárad a férj mindebbe? Vajon tényleg van egy szeretője valahol, vagy lehet, hogy mindez csak az anya képzeletében játszódik le?
Florian Zeller darabja egy nagyon erős matéria. Rövid idő alatt kell, nagyon kevés színésznek, nagyon erős munkát végeznie. Ráadásul ez egy koprodukció a budapesti Karinthy Színházzal. A Karinthyban is született egy hasonló előadás, párhuzamosan próbáltunk. Ott az anyát Nagy-Kálózy Eszter játssza. Nagyon megfeszített volt ez a periódus, mert egyetlen próbaidőszak alatt két előadás készült el. Eleinte néztük egymás próbáit, de aztán úgy döntöttünk, jobb, ha eltávolodunk egymástól, és egészen más irányba indulunk. Én nagyon tudtam együtt menni az üzbég rendezővel, részben azért is, mert hasonló színházi közegben nőttünk fel. A rendező azt kérte tőlünk, őszinték legyünk és nagy érzelmi amplitúdókat mutassunk meg. Ha volt valami hamisság, azt azonnal kiszúrta. Azt is mondta, ne játsszunk többet annál, mint amit meg tudunk élni.
Zeller trilógiát írt, és a sorozat két darabjának filmváltozata is díjazott alkotás. A másik két mű ismerete miként hatott önre Anne megformálásakor?
Az Apa, A Fiú és Az Anya – ezek alkotják a sorozatot. Az Apából és A Fiúból készült is egy-egy amerikai film, amelyeket maga az író rendezett. Az Apa filmváltozata két Oscar-díjat nyert. De az Anya még egészen friss dolog, magyar nyelvterületen ez volt a fekete komédia ősbemutatója. Amikor megnéztem Az apa című filmet, azt gondoltam, hogy csodálatos és lenyűgöző. De közben az is felmerült bennem, miként tudjuk ezt megcsinálni a színpadon? Mert bár a történet más, Zeller nagyon szereti boncolgatni a családi viszonyokat, a családi dinamikát. Az Apa egy Alzheimer-kóros férfiről szól, aki fokozatosan veszíti el a memóriáját. A filmben ezt zseniálisan oldották meg. A színházi eszközök viszont egészen mások. Az Anyára gondolva eltöprengtem azon, hogyan lehet egy emberi elme megbomlását színpadon megmutatni. Ráadásul az író nagyon ravasz: ismétlődnek a jelenetek.
Valóban, kicsit mintha Anne elméjének a börtönében lennénk.
Az anya folyamatosan javít, ront, emlékezik, visszanyúl a múltba, álmodik, továbbgondol, de lehet, hogy minden csak a fejében történik meg újra és újra. Viszont darab végén a kórterem lehet, hogy nyomasztó, de mégis ott van benne valami remény. Hiszen egy kórteremben már a gyógyulás útjára lépett az ember. Hiszen, ha merünk segítséget kérni, akkor van kiút ebből. De ahhoz az kell, hogy vagy ne jussunk el eddig az állapotig, vagy ha mégis, akkor ne féljünk elfogadni a segítséget. És figyeljünk oda egymásra, akár családon belül is.
Lengyel Emese
Képek: Ráthonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése