Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Elek Tibor Irodalomtörténészként, kritikusként, a Bárka folyóirat főszerkesztőjeként meg-megújuló érdeklődéssel fordultam az elmúlt évtizedekben a kortárs magyar dráma és színház felé. Számos kritikát és tanulmányt írtam ebben a témában is. Természetesen Kisvárdán is megfordultam többször, mindig nagy örömmel. Hetedik éve a Gyulai Várszínház igazgatójaként már hivatalból is feladatomnak tartom a széles körű tájékozódást ezen a téren. Néhány hete jártam a DESZKA Fesztiválon, ezeket a sorokat éppen a kaposvári Országos Színházi Találkozó 4. napján írom. Kisvárda után kezdődik még csak a Gyulai Várszínház csaknem két hónapos programsorozata. Némi szorongással gondolok a kisvárdai napi minimum három előadás végigülésére, de megtisztelő, hogy véleményezhetem is majd őket. Kíváncsian várom, különösen azokat az előadásokat, amelyeket még nem láttam. Lőkös Ildikó A Játékszín vezető dramaturgja vagyok, több magyarországi és nem magyarországi színházban dolgoztam és dolgozom. A munkám szerelmese...

Nyilvánvalóan sok témát és felfedeznivalót dob felszínre a Tamási Áron-emlékév, és talán ahhoz is hozzásegíti a magyar közönséget, hogy megismerje az író egészen különleges világát, amely méltatlanul kevésszer kerül reflektorfénybe. A Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában az Ördögölő Józsiást dolgozta fel, zenés változatban, Pataki András rendezésében. A próbálkozás ugyan dicsérendő, de a végeredmény, sajnos, nem hozott elő új színeket Tamási Áron mesejátékából. Szarka Gyula zenéje jól illeszkedik az író világához, a dalszövegekről ez már jóval kevésbé mondható el. A néhol fájóan primitív prozódia, a több helyen kissé alpári „humorbomba”, vagy a gyengécske popslágerek szintjén mozgó közhelygyűjtemény a legkevésbé sem nevezhető méltónak Tamási gyönyörűséges székely ízeihez, ahhoz az eleven, mély képi szimbolikájú, sűrű, ragyogó nyelvhez, amely az ő hangját olyan jellegzetessé teszi a magyar irodalomban. Kár ezért. A mesék világa, különösen a népmeséké...

Zavarban vagyok, hogy a Zenta 1697-ről, mint színházi előadásról kell írnom. Márpedig egy színházi fesztiválon vagyunk, így ez elkerülhetetlen. Becsülendő a szándék, hogy – miután nem nagyon bővelkedünk a történelmünk jeles eseményeit földolgozó minőségi rockoperákban –, a két színház úgy döntött, hogy a fenti év sorsfordító, törökverő ütközetét választja témául. A megvalósítás minősége azonban fájdalmas csalódás. Nincs azzal semmi gondom, ha az előadás elején egy narrátor a hangszóróból ismerteti a csata történelmi jelentőségét. De, hogy aztán arról kezdjen el beszélni, miszerint a nézőnek mit és hogyan kell majd összeraknia magában ahhoz, hogy értse: mi is történik a színpadon? Mindez a színház egyik lényegének, vagyis az alkotók, az előadók és a közönség közös együtt-gondolkodásának, szellemi partnerségének megkérdőjelezése, hiszen a nézők nagy része, főként egy szakmai eseménysorozaton, pontosan érzékeli, hogynem klasszikus, lineárisan vezetett történetet lát, és bármennyire is div...

Emlékek, egymásra utaltság, magány és az azonosulásra való képtelenség hálójába beleragadt két férfi életét láthatjuk, akik nem tudnak szabadulni kétségeiktől, de egymástól sem. Úgy látszik, Kisvárdán több darab kapcsán is előkerül az emigráció kérdésköre, Sławomir Mrożek egyik legnépszerűbb és leggyakrabban játszott darabját, az Emigránsokat Pataki András rendezésében láthattuk. Németországban járunk, egy romos pincelakásban, amiről kiderül, hogy korábban szemétledobó hely volt. A csövek kusza rendszerével körbezárt, rendetlenül és póriasan berendezett kétágyas szobába érkező XX, Gál Tamás játékában, örömteljesen meséli, mi történt a peronon, míg Kis Domonkos Márk , mint AA, pökhendien az ágyon fekve olvas. Két teljesen különböző karakterű, habitusú és világnézetű ember találkozási pontja ez a pöcegödör. Egészében másképp képeznek le szituációkat és történeteket a fejükben, ami folyamatos félreértésekhez vezet. Egymásról alig tudnak valamit, és nincs is szándékukban megismerni egymás...

Két előadással is érdekelt a fesztiválprogramban Pataki András, a soproni teátrum igazgatója, aki rendezőként Sławomir Mrożek Emigránsok című darabját és a Zenta, 1697 produkcióját állította színpadra. Lapunk először az Emigránsok aktualitásáról kérdezte. A 80-as években ismerkedtem meg magával a darabbal, ami 1974-ben született. Ha komolyan foglalkozunk a szöveggel, láthatjuk, hogy a Kelet és Nyugat közötti, a 90-es évekig létező megosztottság elmúltával, más módon, más dimenziókkal, de a probléma transzformálódott, és megmaradt. Arra, hogy mit keresünk a nyolcvanas években Európában, viszonylag egyszerű válasz adható. Gyakorlatilag ez mára annyit változott, hogy nem söpörhetjük az európai politikai megosztottság szőnyege alá az előadás drámájának valódi megfejtését. Mi lehet ez? Mi a vezérgondolata az előadásnak? A legfontosabb probléma az önazonosság hiánya, amit itt látunk, az, hogy a két ember különböző okokból szigetelődik el. Az AA nevű szereplő az értelmiségi figura, róla nehez...

1978-ban született Dunaszerdahelyen, 2003-ban szerzett diplomát a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen. A nagyközönség a kassai Thália Színház és a Komáromi Jókai Színház előadásaiban is láthatta. Feleségével, Kiss Szilviával 2007-ben létrehozták a felvidéki Csavar Színházat. 2009-től a Soproni Petőfi Színház előadásaiban is színpadra lép, 2015-ben pedig elnyerte a Dosky-díjat, amit sokan a szlovákiai színházi élet Oscar-díjaként definiálnak. Gál Tamás Jászai Mari-díjas színművésszel Pataki Andrással kialakult szakmai kapcsolatáról, Peer Gynt kirekesztettségéről, és a fokozott nézői figyelemről is beszélgettünk. A Soproni Petőfi Színház és a felvidéki Csavar Színház koprodukciójában a címszerepet játszod, azonban nem ez az első együttműködésed a soproni teátrummal. Hogyan indult a két színház kapcsolata? Pataki András igazgatóval, az előadás rendezőjével több, mint húsz éve ismerjük egymást. Korábban különböző szavalóversenyeken zsűrizett és amikor az alternatív színház világa felé fordult...

Két koprodukciós előadással vendégeskedik a Soproni Petőfi Színház idén Kisvárdán, a Csallóközi Csavar Színházzal közös Peer Gynt, és a Zentai Magyar Kamaraszínházzal, illetve a marosvásárhelyi Spectrum Színházzal együtt létrehozott Római karnevál is szerepel a versenyprogramban. Pataki András igazgatót először a teátrum jelenlegi helyzetéről kérdeztük.  Az évadunkat jelentősen átírta a pandémia, két előadásunkat egyáltalán nem tudtuk bemutatni, a Stabat Mater című táncművet (aminek Alekszej Batrakov és Demcsák Ottó a koreográfusa) elhalasztottuk és A padlás című musicalt is, ezeket terveink szerint a következő szezonban játsszuk majd. Az egyetlen szerencsénk, hogy a Fertőrákosi Kőfejtő és Barlangszínház, mint helyszín, olyan lehetőség, ami megkönnyítette a nézőkkel való kapcsolattartást ebben a nehéz időszakban: nagyszabású gálát mutattunk be itt nekik, és augusztus közepére a bérletes „tartozásainkat” is leróttuk. Játszani fogjuk folyamatosan a Zentai Magyar Kamaraszínházzal és a...

Különös, fordulásai közben csigaházként önmagába záró díszlet és különös, fordulatai közben önmagába zuhanó világ. A Soproni Petőfi Színház és a Csallóközi Csavar Színház mesevilágba ringat, mint Peer Gynt hajója, ám ahogyan a történet főhősének, a nézőnek is nagy utat kell bejárnia ahhoz, hogy a darab történetisége egységes képpé álljon a fejében. Az előadást végigkíséri a (vélhetően) szándékolt és kevésbé tudatos töredezettség, mely szövegszinten Áprily Lajos lírai szövegének könnyed lágysága és az azt megtörő egyes idegen szövegek, átírások mentén jelenik meg. A modern világ fragmentált nyüzsgése bontakozik ki a színpadon, minek hatására egy igencsak pörgős előadás jön létre. A néző kapkodja a fejét, ez rímelhet a főhős belső lelki világára és percepciómechanizmusára is, hiszen az idő múlása éppoly váratlanul éri Őt, mint ez esetben a nézőt magát. A feszített tempó annak lehet a következménye, hogy Pataki András rendezése sokkal inkább koncentrál a történetiségre, mint a karakter...