Az ördög füstje

Nyilvánvalóan sok témát és felfedeznivalót dob felszínre a Tamási Áron-emlékév, és talán ahhoz is hozzásegíti a magyar közönséget, hogy megismerje az író egészen különleges világát, amely méltatlanul kevésszer kerül reflektorfénybe. A Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában az Ördögölő Józsiást dolgozta fel, zenés változatban, Pataki András rendezésében.

A próbálkozás ugyan dicsérendő, de a végeredmény, sajnos, nem hozott elő új színeket Tamási Áron mesejátékából. Szarka Gyula zenéje jól illeszkedik az író világához, a dalszövegekről ez már jóval kevésbé mondható el. A néhol fájóan primitív prozódia, a több helyen kissé alpári „humorbomba”, vagy a gyengécske popslágerek szintjén mozgó közhelygyűjtemény a legkevésbé sem nevezhető méltónak Tamási gyönyörűséges székely ízeihez, ahhoz az eleven, mély képi szimbolikájú, sűrű, ragyogó nyelvhez, amely az ő hangját olyan jellegzetessé teszi a magyar irodalomban. Kár ezért.

A mesék világa, különösen a népmeséké éppen attól varázslatos, hogy magától értetődő természetességgel hiteti el velünk, tényleg bármi megtörténhet, szegény emberből király lehet, az agyafúrt főhős legyőz minden akadályt, s a jó mindig legyőzheti a rosszat. Tamási Áron az Ördögölő Józsiásban gyakorlatilag népmesét írt meg, amelyben mindez valóságosan is megtörténik, feltéve, ha hiszünk a csodák valóságában. Nagy kár, hogy ebben a feldolgozásban nem kapjuk meg ezt a csodát, a fantázia szűkösnek bizonyul, a mese szövete valahogy elfoszlik. Ez a szűkösség legfájóbban a látványban jelentkezik, igazából semmi meseszerű nincs az előadás vizuális világában, sem a jelmezeket (Szélyes Andrea), sem a díszletet (Pataki András) illetően. Előbbi egy kimustrált operett-jelmeztár second hand megoldásait idézi, utóbbi is híján van az atmoszférateremtésnek, s a népi építészetnek csupán lebutított változatát adja.

Ami pozitívumként kiemelhető az előadásból az a színészi játék némelyikében fedezhető fel. Nagyon jó, hogy a soproni színház olyanfajta koprodukciós megoldásokban gondolkodik, amelyek – mint most is – lehetővé teszik, hogy együtt dolgozzanak a Zentai Magyar Kamaraszínház színészeivel, akiket ezen a fesztiválon több előadásban is láthatunk. A délvidéki teátrum társulatának tagjai ebben az előadásban is bizonyítják nem lankadó játékkedvüket, ismét üde és élettel teli figurákat hoznak, kiemelkedik ezek közül Verebes Judit játéka. A többiek közül pedig a Józsiást alakító Papp Attila, valamint Villikó szerepében Marosszéki Tamás tűnik ki, elsősorban a természetesség okán.

Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy nem sikerült Tamási Áron bűbájos meséjét olyan mai érvényességgel megszólaltatni, ami esetleg átvihetné a most felnövő, újabb korosztályoknak ezt a mágikus szépségű, nagyon egyedi hangot, amely még ezen a mesén keresztül is olyan szívet melengetően szól a szülőföldhöz való ragaszkodásról, arról, hogy mi is a valódi gazdagság: „Ott nemcsak a fák, hanem a szívek is teremnek, mégpedig mindenféle és változatos meséket. Így aztán a mese úgy bélepi ott a nagy eget, hogy a nagy ég örökkétig szivárványos. Továbbá (Borókia) arról is nevezetes, hogy ott minden ember úgyszólván király, mert maga kormányozza magát.”

Talán legközelebb…

Ungvári Judit

Képek: Tugya Vilmos