Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Edmund Kean életéről könnyű lenne botránykrónikát írni: alkohol, nők, önpusztítás, szakmai diadalok és látványos bukások váltják egymást. Az Aradi Kamaraszínház Kean című előadása azonban szerencsére nem ezt az utat választja. Tapasztó Ernő rendezése nem a bulváros életrajzot bontja ki, hanem azt a kérdést feszegeti, mi marad egy színészből, amikor lehullanak a jelmezek, és a szerepek többé nem nyújtanak menedéket. A monodráma legfőbb erénye, hogy nem próbálja pszichológiai képletté egyszerűsíteni Kean alakját. Nem kínál könnyű magyarázatot arra, hogyan lesz a vásári komédiásból a romantikus Shakespeare-játszás egyik legnagyobb újítója, ahogyan arra sem, miért sodródik szükségszerűen az önpusztítás felé. Inkább egy végletekig kifáradt művész tudatának törmelékeit rendezi egymás mellé. Ez a szerkezet kevésbé épít klasszikus konfliktusokra, sokkal inkább egy belső számvetés ritmusára. A darab tudatosan szakít a lineáris életrajzi dramaturgiával. A történet stációk sorozataként bontakozik...

Mi az ára az önmegvalósításnak? Hogyan uralkodik el a hivatástudaton a monománia?   Az Aradi Kamaraszínház Kean előadásának alkotóival, Tapasztó Ernővel és Harsányi Attilával beszélgettünk. Mi foglalkoztatott titeket leginkább Edmund Kean karakterében? Hogy esett rá a választás? H. A.: Közös döntés volt, hogy Kean alakjával akarunk foglalkozni. Raymond Fitzsimons művét vettük alapul. De abból inkább a kronológia és egy-két dolog maradt meg. Aztán közösen elkezdtünk írogatni Ernővel egy fülledt aradi szobában. Az, hogy mi érdekelt benne, hát érdekelt egyáltalán minket valami ebben? T. A.: Az érdekelt minket, hogy ebbe a nyamvadt szakmába – amiben mi is benne vagyunk – hogyan lehet belelépni, és ez mit okoz. Olyan ez, mint egy tölcsér: a végén kipottyansz, de fogalmad sincs, hogy hova. Izgatott a kérdés, hogy a pokolnak éppen hanyadik körében vagyunk. Mert nagyon sokszor mi vagyunk Kean. Sok személyes dolgot írtunk az anyagba: azt, ami minket izgat a színházban, a világban, és a ...

„Chioggiaiak, ezek emberek?” – merül fel a kérdés az előadás végén. A kis Velence néven is ismert halászfalu, vagyis Chioggia lakói vágyakoznak és veszekednek. Szerelmesek és féltékenyek, hangosak és harsányak. Botrányosak, szégyentelenek, teátrálisak, vagyis ízig-vérig olaszok. Goldoni jól ismert és egyik legtöbbet előadott drámáját ezúttal a Déryné Társulat állította színpadra Tapasztó Ernő rendezésében, hogy elénk tárja ennek a különös falunak az életét és világát. Az előadás egy sejtelmes, szélfúvással kezdődik, melyet hirtelen félbeszakít a zene, és így kezdetét veszi a komédia. Rögtön itt-ott előbukkanó végtagokat, kikacsintgató hölgyeket, pizzatésztát és színes ruhákat látunk, ahogy megtöltik a teret, és így tökéletes felütést adnak egy folyamatosan pezsgő történetnek. Míg a férfiak napközben halásznak, addig a nők a faluban maradnak, és várnak rájuk. Toffolo (Sütő András) arra jár, és flörtöl Luciettával (Ladács Fanni e. h.), aki igazából Titta-Nane (Vajda Zoltán Richárd e. h.)...

Elek Tibor Irodalomtörténészként, kritikusként, a Bárka folyóirat főszerkesztőjeként meg-megújuló érdeklődéssel fordultam az elmúlt évtizedekben a kortárs magyar dráma és színház felé. Számos kritikát és tanulmányt írtam ebben a témában is. Természetesen Kisvárdán is megfordultam többször, mindig nagy örömmel. Hetedik éve a Gyulai Várszínház igazgatójaként már hivatalból is feladatomnak tartom a széles körű tájékozódást ezen a téren. Néhány hete jártam a DESZKA Fesztiválon, ezeket a sorokat éppen a kaposvári Országos Színházi Találkozó 4. napján írom. Kisvárda után kezdődik még csak a Gyulai Várszínház csaknem két hónapos programsorozata. Némi szorongással gondolok a kisvárdai napi minimum három előadás végigülésére, de megtisztelő, hogy véleményezhetem is majd őket. Kíváncsian várom, különösen azokat az előadásokat, amelyeket még nem láttam. Lőkös Ildikó A Játékszín vezető dramaturgja vagyok, több magyarországi és nem magyarországi színházban dolgoztam és dolgozom. A munkám szerelmese...

Vándortársulat játssza el Tapasztó Ernő rendező felfogása szerint Mozart és Salieri históriáját a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház Amadeus produkciójában. A Salierit alakító Balog József egyben a kikiáltó is. Bohócosan lisztes képűre sminkelték a színészeket, akik bár nem annyira élettel teli harsánysággal, mint amikor a Karnyónét adta remekül ugyanennek a két színháznak a fúziója, vásári stílusban játszanak. Ebbe belefér, hogy le-leesik a nem is annyira rizsporos, mint inkább rasztahajas paróka, vagy, hogy Salieri műanyag ásványvizes palackból oltja a szomját. Ez arra jó, hogy legalább gúnyt űzzenek Peter Shaffer bulvárdarabjából, ami úgy tesz, mintha hú, de mélyenszántó lenne, de megmarad a felszín felszínén. A mára szupersztárrá vált Mozart képet közvetíti. Azt a közhelyekre alapozott figurát, akit szinte mindenki ismer belőle. Nem véletlenül csináltak belőle ajándéktárgyakat, képével pólót, desszertet, likőrt, musicalt, bármit, ami értékesíthető. Mozartról él egy...

Tolsztoj: Az élő holttest – Szegedi Pinceszínház – Aradi Kamaraszínház Hosszú asztalt ülnek körül a szereplők. Pontosabban nemcsak ők, hanem a nézők egy része is. Akár vacsorát is kínálhatnának, de ehelyett majd egy keserű történetet tálalnak fel. Előbb azonban még játszani kezd az asztal mögött a zenekar – és a muzsika elementáris ereje mindvégig meghatározza az előadás hangulatát. Eleinte úgy látszik, hogy Tapasztó Ernő rendezése elsősorban tartalom és atmoszféra kontrasztjából építkezik, vagyis a tragikus történet cserepeit a mulatság jelenetei közt szórja szét. A színészek rendre kapcsolatba lépnek a közönséggel is, nemcsak faggatják, de szó szerint táncba is viszik őket. Csak egyvalaki nem ül le sosem az asztal mellé, áll kívül – szó szerinti és átvitt értelemben is – a mulatozáson: a főszereplő, Fegya Protaszov. Ami a tolsztoji történetből a színen kibomlik, az nem klasszikus „bűn és bűnhődés” kérdéskör, nem is a hiábavaló önfeláldozás példájának prezentálása, sokkal inkább egy ...

Kritika Az Özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című előadásról Kő-papír-olló, hintőporos parókák, kitartott, repetitív örökmozgások, zongorazene, rengeteg égő gyertya, fiókcsattogás, leválasztott, pantomimező végtagok, és félbevágott, festett képű színészek, fűszerespultra felcsapott rongyvégtagokkal. Nagyjából e kulcsszavakkal lehetne összefoglalni az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös produkciójaként bemutatott Az Özvegy Karnyóné s két szeleburdiakat, a babaház vásári komédiáját. A többek között későbarokk (netán inkább rokokó) és enyhe steampunk stílusjegyekkel díszített színen kopott arcú, taszító porcelánfigurák ármánykodását Tapasztó Ernő rendezésében tekinthette meg a fesztivál közönsége. A színpadon a stílusegység hiányától eltekintve valahogy jól mutatnak együtt a különböző korokat idéző elemek, a rengeteg pasztell, a harsányabb színek, melyektől a feketés-zöldes keret komorsága sem üt el nagyon. E kettősséget tökéletesen mímeli a két pénzért versengő szeleburd...

Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című produkciója idén számos fesztiválra utazik, valamint a Déryné programban is részt vesz. Az előadás keletkezési körülményeiről a rendezővel, Tapasztó Ernővel beszélgettünk. Kifejezetten a Déryné program miatt esett a választás Csokonai drámájára? Habár a Déryné programba pályáztunk ezzel és a Vitéz László című előadásunkkal is, Csokonai darabját már régóta meg akartuk csinálni. Az volt az alapkoncepció, hogy ugyanabban a keretben, díszletben és ugyanazzal a csapattal tudjuk megvalósítani mind a két élőszereplős-bábos előadást. A Karnyónét az első modern drámaként értelmezem: kicsit barokk, kicsit rokokó, kicsit Ionesco. Rengeteg abszurd színházi elemet tartalmaz – már ha lehet abszurd színházról beszélni, hiszen a színház az színház és kész. A korlátozások feloldásával más fesztiválokra is el tud jutni a társulat? A tavalyi év után szerencsére most ismét utazhatunk. Jövő héten Nagybányára megyünk...