Edmund Kean életéről könnyű lenne botránykrónikát írni: alkohol, nők, önpusztítás, szakmai diadalok és látványos bukások váltják egymást. Az Aradi Kamaraszínház Kean című előadása azonban szerencsére nem ezt az utat választja. Tapasztó Ernő rendezése nem a bulváros életrajzot bontja ki, hanem azt a kérdést feszegeti, mi marad egy színészből, amikor lehullanak a jelmezek, és a szerepek többé nem nyújtanak menedéket.
A monodráma legfőbb erénye, hogy nem próbálja pszichológiai képletté egyszerűsíteni Kean alakját. Nem kínál könnyű magyarázatot arra, hogyan lesz a vásári komédiásból a romantikus Shakespeare-játszás egyik legnagyobb újítója, ahogyan arra sem, miért sodródik szükségszerűen az önpusztítás felé. Inkább egy végletekig kifáradt művész tudatának törmelékeit rendezi egymás mellé. Ez a szerkezet kevésbé épít klasszikus konfliktusokra, sokkal inkább egy belső számvetés ritmusára.
A darab tudatosan szakít a lineáris életrajzi dramaturgiával. A történet stációk sorozataként bontakozik ki, ahol a múlt emlékei és a jelen kiábrándultsága egymásba csúsznak. Ez a forma egyszerre előnye és kockázata az előadásnak. Előnye, mert érzékletesen jeleníti meg egy széthulló identitás működését; kockázata, mert a cselekmény hiánya olykor megtöri a dramaturgiai feszültséget. A nézőnek itt nem eseményeket kell követnie, hanem egy tudat lassú lebomlását..
Harsányi Attila számára a monodráma nem egyszerűen szerep, hanem állóképességi próbatétel. Egyetlen színészként kell megteremtenie egy egész világot: a dicsőség mámorát, a bukás keserűségét és azt a groteszk öniróniát, amely nélkül Kean figurája könnyen melodramatikussá válhatna. A játék legizgalmasabb pillanatai éppen azok, amikor a színész és a megformált karakter határai elbizonytalanodnak. Mintha Kean már nem tudná, Shakespeare hőseit játssza-e még, vagy azok kezdték el játszani őt.
Tapasztó Ernő rendezése visszafogott eszközökkel dolgozik. Nem akar látványos színházi attrakció lenni, inkább teret enged a szövegnek és a színészi jelenlétnek. Ez a puritánság jól illeszkedik a darab témájához: egy olyan emberhez, akinek életéből lassanként minden díszlet eltűnik, és végül csak önmagával marad.
A Kean nem könnyű előadás. Nem kínál feloldozást, sem romantikus művészlegendát. Inkább arra emlékeztet, hogy a színház történetének legnagyobb alakjai is hús-vér emberek voltak, akik olykor éppen a legnagyobb szerepükben veszítették el önmagukat. A taps után pedig óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a színész alakítja a szerepet, vagy egy idő után már a szerep alakítja a színészt?
Különleges élményt jelentett, hogy az előadás helyszíne a Zsinagóga volt. Ez a tér nem egyszerű helyszínként működött, hanem az előadás egyik láthatatlan szereplőjévé vált. A monumentális belső tér, a csendek súlya és az épület atmoszférája egészen más minőségű befogadást tett lehetővé, mint egy hagyományos színházterem. A szakrális tér folyamatosan felerősítette az identitásról, hitről, bűnről és önfeladásról szóló kérdéseket. Olyan érzés volt, mintha a néző nem csupán egy előadást figyelne, hanem egy vallomás, már-már gyónás részese lenne.
Az előadás végének gesztusa is igen emlékezetes maradt. A taps után nem következett a megszokott meghajlás. Inkább az volt az érzésem, hogy a művész szinte kellemetlenül érzi magát a nézői elismerés közepette. Nem ünnepeltette magát, nem próbálta meghosszabbítani a sikert. Sőt, mintha zavarba ejtette volna a hosszú taps: egy legyintéssel szinte azt jelezte, hogy „na, menjenek már”. Ez a gesztus első pillanatban talán szokatlannak vagy akár udvariatlannak is tűnhetett, mégis tökéletesen illett az előadás egészéhez. Mintha azt üzente volna, hogy ami fontos volt, az már megtörtént a színpadon, azon túl nincs szükség semmiféle ünneplésre.
Ez a befejezés is értelmezést kívánt maga után. A Kean nem engedte, hogy a taps feloldja az előadás során felgyülemlett feszültséget. Nem adott könnyű lezárást, nem kínált megnyugvást. Ehelyett nyitva hagyta a kérdést: vajon képes-e egy művész valaha is levetni a szerepeit, vagy élete összes szerepe véglegesen beköltözik a bőre alá?
Stan Lilla-Alíz
Képek: Nagy Boglárka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése