A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja.
A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei között bontakozik ki.
Az előadás amellett, hogy egy erőteljes történelmi eseményt dolgoz fel, egy adott közösség belső dinamikáját is láthatóvá teszi. A színpadon kirajzolódik, ahogyan a többségi közösség tagjai egymást is erősítve fordulnak a zsidók ellen pusztán származásuk miatt. Ezzel párhuzamosan megjelenik a csordaszellem működése is: az egyéni felelősség feloldódik a tömegben, és a kollektív indulatok fokozatosan felerősödnek. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy az egyének saját tragédiákkal, feldolgozatlan veszteségekkel és elfojtott érzelmekkel érkeznek ebbe a közegbe, amelyek végül a közösségen csapódnak le. Felvetődik a kérdés: mikor jut el egy közösség – vagy tágabban a világ – oda, hogy képes legyen az embert emberként látni, és ne olyan okok alapján ítéljen, amelyekről senki sem tehet? Az előadás legfájóbb tapasztalata éppen az, hogy emberek bántása pusztán a származásuk miatt történik.
Bár a darab egy háború utáni időszakot idéz meg, ebből a szempontból a világ nem tűnik alapvetően megváltozottnak. Vajon hol húzódik az a határ, amikor egy közösségnek már képesnek kellene lennie megálljt parancsolni saját működésének? Az előadás a bűnbakmechanizmus problémáját is érinti: egy közösségi bűncselekmény esetében kit lehet valójában felelőssé tenni a történtekért? A darab tárgyalási jeleneteiben a szereplők kevésbé akarnak felelősséget vállalni, és gyakran nem is értik, miért tekinthető problémásnak az, amit tettek; legtöbbször azzal védekeznek, hogy a másik csoporthoz tartozás – jelen esetben a zsidó (vagy ahogy elhangzik „kemenceszökevény”) származás – indokolta a viselkedésüket.
A mintegy 2,5 órás játékidő elsőre soknak tűnhet, és valóban tágítja a nézői szokáshorizontot, azonban az előadás egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmet. A narráció és az események közötti váltások folyamatos odafigyelést igényelnek, miközben minden újabb réteg és szál bonoylítja tovább a történéseket. A színészek végig a színen vannak a zenészekkel együtt, és közöttük rendkívül erős szimbiózis alakul ki. Az előadók közötti intenzív összhang tovább segíti a figyelem fenntartását és az előadás ritmusának követését.
Összességében egy rendkívül átgondolt, megrázó és gyönyörű előadást láthatott a közönség, amelynek hatása nem ér véget a tapsrenddel. A néző nem tud úgy felállni a székéből, hogy ne maradna benne a látottak súlya, a történtek kegyetlensége és az emberi, valamint kollektív felelősség kérdése. A látottak hosszú ideig dolgoznak tovább a befogadóban, és óhatatlanul felvetik a kérdést: mit tehetek én azért, hogy a saját közösségem elfogadóbbá és jobbá váljon?
Bánhidi Alexandra
Megjegyzések
Megjegyzés küldése