Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik.
A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárki észrevette volna. A választás nem pusztán díszítő elem: szinte néma prófécia gyanánt előrevetíti Pepe (László Rózsa) később elhangzó replikáját – egy elmélkedést az erkölcsi ítélkezés korlátairól akkor, amikor nem ismerjük a tett mögötti szándékot, és arról a zavarba ejtő lehetőségről, hogy maga a szándék is egy nagyobb terv része lehet. A rozsda az orgonán utólag vizuális kommentárrá válik egy olyan erkölcsről, amely jóval azelőtt korrodálódott el, hogy a szereplők összegyűltek volna a színpadon, hogy egymás bűnei fölött ítélkezzenek. Egy másik, figyelemre méltó színpadi intelligenciáról tanúskodó pillanat az a jelenet, amelyben Manolo (László Csaba) arra buzdítja a falubelieket, hogy dobjanak kővel – ez a gesztus egyenesen a bibliai felszólításra utal, mely szerint csak az vessen követ, aki maga bűntelen. A falubeliek felemelik a köveket, ám hirtelen megdermednek, amikor Leocadia (Biluska Annamária) fényképezőgéppel a kezében megjelenik. Nem a lelkiismeret állítja meg őket, hanem a saját image-üktől való félelem – a félelem attól, hogy lelepleződnek az ítélkezés aktusában, nem pedig a tett miatti bűnbánat. Az eredeti példázat finom és fájdalmas megfordítása ez: nem a bűntudat állítja meg őket, hanem a láthatóság.
A Lokodi Aletta jegyezte jelmezek egy második, a szöveggel párhuzamos narratívaként működnek. A színpaletta mintha a város érzelmi útját követné: kezdetben tompa, földszínű, szinte monokróm árnyalatok, amelyek a közösség apátiáját és erkölcsi szegénységét tükrözik, majd ahogy Dolores Lolitává válik, és hatása elterjed a város férfiai között, a jelmezek fokozatosan színt és életet nyernek. Dolores (Moldován Orsolya) átalakulása Lolitává nem csupán névváltoztatásként jelenik meg, hanem egy jól látható öltözeti fejlődésként, amely textilanyagba fordítja le a belső metamorfózist. A darab női szereplői – Floren (Gecse Ramóna), Berta (Nagy Dorottya), Carmen (P. Béres Ildikó) – szintén olyan jelmezeket viselnek, amelyek diszkréten mintha rögzítenék a közösség fokozatos felébredését a cselekmény előrehaladtával. A város férfiai, Anselmótól (Bokor Barna) Leopoldóig (Tollas Gábor), olyan ruhákat viselnek, amelyek a merevség és a rendezetlenség között ingadoznak, jelezve egy olyan férfiasságot, amely nem tudja, hogyan dolgozza fel a szégyent vagy a felszabadulást. A jelmez ily módon ebben a rendezésben ugyanolyan fontos jellemzési eszközzé válik, mint a replika vagy a színészi gesztus.
Az előadás talán legfinomabb rendezői döntése a fényhez kapcsolódik. Trucza Samu egy általában fehér, szinte klinikai fénytervet épít fel, amely hagyja lélegezni a cselekményt mindenféle vizuális trükk nélkül. Bizonyos kulcsfontosságú pillanatokban azonban egy óraketyegéshez hasonló dobbanás hallatszik, és a fehér fény helyét egy sárgás, pislákoló, instabil fény veszi át. Ez a váltakozás nem véletlenszerű: a ketyegés a visszafordíthatatlanul múló időt idézi meg – egy kudarcba fulladt házasság elpazarolt idejét, azt a korlátozott időt, amely Dolores rendelkezésére áll kapcsolata megmentésére, de tágabb értelemben azt a társadalmi időt is, amely egy olyan közösség számára fogy el, amely képtelen szembenézni saját erkölcsi kudarcaival. A sárgás, instabil fény – szemben az előadás többi részének stabil, hideg fehérjével – ezeknek az igazság-pillanatoknak a törékenységét sugallja: olyan pillanatokét, amikor a szereplők akár csak egy másodpercre is szembesülnek saját képmutatásukkal vagy sebezhetőségükkel. A pislákolásban van valami egy kialvófélben lévő gyertyalángból: vizuális figyelmeztetés arra, hogy a helyes cselekvés ablaka nem marad örökké nyitva.
A népes szereplőgárda – több mint húsz színész – figyelemre méltó kollektív teljesítményt nyújt, éppen a túlzás elutasítása révén. Moldován Orsolya minden csábító-klisétől távol álló Lolitát épít fel: gesztusai takarékosak, szinte aszexuálisak, a szereplő ereje pedig nem az érzékiségből fakad, hanem egyfajta radikális nagylelkűségből, amely az egész történet gravitációs középpontjává válik. László Csaba hiteles Manolót ad, aki gyengeségében is hihető marad – nem karikatúraszerű gazember, hanem saját korlátaitól megviselt férfi. Bokor Barna egy láthatóan belső konfliktusban vergődő Anselmót épít fel, megbotránkozás és kísértés között szakadva, Gecse Ramóna pedig meleg, a közönséggel szinte cinkos jelenlétet ad Florennek. Az előadás finom, néha abszurd komikus pillanatait olyan színészek viszik természetességgel, mint László Rózsa (Pepe) és Tollas Gábor (Leopoldo), akik megőrzik az előadás tonális egyensúlyát – egy olyan hangnemet, amely soha nem csúszik sem melodrámába, sem olcsó bohóckodásba, hanem egyfajta mágikus realizmusban marad rögzítve, amely teret enged mind a nevetésnek, mind a reflexiónak.
A „Santa Lolita" nem kínál kényelmes erkölcsi megoldást. Dolores útja nem a klasszikus szentség felé vezet, hanem egy teljes emberség felé, amelynek ára a saját magánya. Az előadás egy kényelmetlen kérdéssel hagyja magára a nézőt, amelyet nehéz elkerülni sokáig azután is, hogy a fények kialudtak: egy olyan társadalomban, amely inkább a tiszteletreméltóság mögé rejti erkölcsi sebeit, kinek van még bátorsága arra, hogy üdvösséget kínáljon anélkül, hogy bármit is kérne cserébe – és mi magunk, a nézőtéren, készen állunk-e felismerni, hogy talán éppen erre a radikális részvétre volna szükségünk, nem pedig arra az ítélkezésre, amelyet oly könnyedén alkalmazunk másokkal szemben?
Anca Șugar - román színházkritikus, teatrológus és kulturális újságíró.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakán végzett, és a Scena.ro folyóirattól megkapta a legjobb pályakezdő színikritikusnak járó debütdíjat.
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése