Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Az 1984 a verhetetlen klasszikusok kategóriájába tartozik: egyszerűen nem lehet róla „több bőrt lehúzni”, annyira pontosan fogalmaz a társadalomról, a totalitárius rendszerekről, a propagandával fertőzött pszichéről, hogy bármilyen feldolgozásban megőrzi örök igazságát. Orwell elkoptathatatlan. Erre utal a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásának expozéja is, amelyben ugyan nem deklarált módon a mű jelentőségéről beszél pár, a nézőtérről a színpadra lépő színész. Botos Bálint rendezésének felütésében szerepel a kérdés: „megváltoztatta-e egy könyv a világot, ha a világ ugyanolyan maradt?” – kár, hogy ez az izgalmas keretrendszer nem jellemzi az egész előadást. Sándor Júlia dramaturg és a rendező fordította le Robert Icke és Duncan Macmillan szövegkönyvét. Hírhedt Orwell-adaptációról van szó, amely 2017 környékén nagyon heves nézői reakciókat kapott, a kritikusok egy része „kínzáspornónak” titulálta az Icke rendezte előadást, mivel a 101-es szoba eseményei olyan brutális színpadi...

Miért különleges hely Kisvárda? Sokaknak a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja miatt, amely régóta a hazai művészeti élet egyik legizgalmasabb nyári eseménye. Én is emiatt járok évről évre ebbe a kisvárosba, mert itt rengeteg mindenkivel lehet találkozni a határokon túli magyar teátrumokban dolgozó művészek közül, s olyan előadásokat nézhetünk meg, amelyek esetenként katartikus hatást is keltenek a nézőben. Mivel a színházat én nem sportversenyként értelmezem, nem tudok, s nem is akarok rangsort felállítani közöttük, de mindig vannak régi és új kedvenceim. Az egyik nagy kedvencem a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, amely folyamatosan kísérletezik, mégpedig nemzetközi perspektívában is magasnak számító művészi színvonalon. Új és régi A szabadkai művészszínház a sajnos egyre csökkenő számú vajdasági magyarok közösségének kínál jobbnál jobb produkciókat – örömteli, hogy az Árpád-ház című előadásukat hétfőn este Kisvárdán is megnézhettük! De nemcsak ezért vártam nagyon ezt a fellépés...

  Lehet, hogy a migrációban minden nap vasárnap, de amikor ülsz a zavaros Tisza partján, iszod a jó hazai, vajdasági pálinkát, nézed, ahogy úszik a trutyi és közben virágzik a mandulafa… Na az az igazi élet. Megmosolyogtatóan naiv, hebehurgyán romantikus, de bizony, ha valaki megtalálta a kolbászból a kerítést külhonban és kiderül, hogy annak se sokkal jobb az íze, mint az otthoninak, hát elkapja a honvágy, valami körülírhatatlannak a hiánya. A fiú, aki „menni külföld”, mert majd ott jobb lesz, és elszakadhat az őt magához láncolni akaró szülőktől, a zenészek, akik végre jazzt játszhatnak, igaz, a repertoár kissé lapos, de legalább a tengerparton szebb az ég kékje, a lány, aki lehet, hogy Bécsből jött, de valószínűbb, hogy ő is csak elmenekült keletről, mert sehol se jó, és ha boldogság nincs, legalább szex legyen, az öreg csöves, aki valójában költő és mindig Olaszországba készül és az író. Domonkos István, aki a hetvenes években emigrált a Vajdaságból vagy inkább menekült, de a l...