Szedjetek szét

 

Lehet, hogy a migrációban minden nap vasárnap, de amikor ülsz a zavaros Tisza partján, iszod a jó hazai, vajdasági pálinkát, nézed, ahogy úszik a trutyi és közben virágzik a mandulafa… Na az az igazi élet.

Megmosolyogtatóan naiv, hebehurgyán romantikus, de bizony, ha valaki megtalálta a kolbászból a kerítést külhonban és kiderül, hogy annak se sokkal jobb az íze, mint az otthoninak, hát elkapja a honvágy, valami körülírhatatlannak a hiánya.

A fiú, aki „menni külföld”, mert majd ott jobb lesz, és elszakadhat az őt magához láncolni akaró szülőktől, a zenészek, akik végre jazzt játszhatnak, igaz, a repertoár kissé lapos, de legalább a tengerparton szebb az ég kékje, a lány, aki lehet, hogy Bécsből jött, de valószínűbb, hogy ő is csak elmenekült keletről, mert sehol se jó, és ha boldogság nincs, legalább szex legyen, az öreg csöves, aki valójában költő és mindig Olaszországba készül és az író. Domonkos István, aki a hetvenes években emigrált a Vajdaságból vagy inkább menekült, de a lényeg, hogy maga mögött hagyta az otthonát, de lélekben sose igazán. Ők mind keresnek valamit, aztán ha nem találták meg, akkor keresnek tovább, aztán ha lett valami, még többet akarnak, de aztán rájönnek, hogy ez nem a boldogság. Ha vége a szezonnak, az nem csak a munka végét jelenti a tengerparton, hanem valamiféle szürke fátyol kerül az isztriai tengerpartra, afféle depresszív homály, hogy megint vége, és már nincsenek vendégek, kiürült a part és az utolsó akkordot is eljátszották. A család távol, igaz, minden levélből csak a panasz ömlik, hogy beázott a tető és pénz is kellene még, de mégiscsak család. Őértük van az egész. Mindenki széttép, szétszed, belevisz a rosszba és te hagyod, mert majd jobb lesz. Egyszer biztos jobb lesz.

Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid, Hajdú Tamás, Pálfi Ervin és Kőműves Noémi virtuózan ugrik egyik karakterből a másikba, némelyik egy egész élet néhány percben, mások csak egy nüansz, egy hang a zongorán, de mindegyik finoman pasztelles bájjal mutat be életpillanatokat. Olyanokat, amiket elhazudunk, hadd higgyék, hogy nekünk ott a határ másik oldalán összejött az élet. Nem nagy pillanatok ezek, hanem állapotok inkább. Nem fejlődnek a karakterek, már ha a halál vagy a halál vágya nem tekinthető fejlődésnek, hanem inkább próbálnak így vagy úgy felszínen maradni és saját maguknak is azt hazudni, hogy ez volt a jó döntés. Hogy a diktatúrából, a nyomorból, a munkanélküliségből ez volt a kiút, és habár a szeretet, ölelés és a Tisza partja volt az ára, azért jó ez így. Domonkos István sose tudta elfeledni, mit hagyott ott, és jó is ez így. Írásaiban megörökítette ezt a szorongató és oly nehezen körülírható érzést és karakterei Mezei Kinga rendezésében a színpadon kelnek életre, hogy álomszerű képeikkel valóságossá és személyessé tegyék sok generáció sokat feláldozó kalandját, tragédiáját, útkeresését.

Szepesi Krisztina

Kisvárdai Lapok 2021. 06. 21.