Az 1984 a verhetetlen klasszikusok kategóriájába tartozik: egyszerűen nem lehet róla „több bőrt lehúzni”, annyira pontosan fogalmaz a társadalomról, a totalitárius rendszerekről, a propagandával fertőzött pszichéről, hogy bármilyen feldolgozásban megőrzi örök igazságát. Orwell elkoptathatatlan. Erre utal a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásának expozéja is, amelyben ugyan nem deklarált módon a mű jelentőségéről beszél pár, a nézőtérről a színpadra lépő színész. Botos Bálint rendezésének felütésében szerepel a kérdés: „megváltoztatta-e egy könyv a világot, ha a világ ugyanolyan maradt?” – kár, hogy ez az izgalmas keretrendszer nem jellemzi az egész előadást.
Sándor Júlia dramaturg és a rendező fordította le Robert Icke és Duncan Macmillan szövegkönyvét. Hírhedt Orwell-adaptációról van szó, amely 2017 környékén nagyon heves nézői reakciókat kapott, a kritikusok egy része „kínzáspornónak” titulálta az Icke rendezte előadást, mivel a 101-es szoba eseményei olyan brutális színpadi megjelenítést kaptak, hogy többen rosszul lettek a nézőtér soraiban.
A darab annál a regénybeli pillanatnál indítja el a cselekményt, amikor Winston először látja meg Juliát, onnan vezet végig a sötét kálvárián. Botos Bálint épít a néző előismereteire, nem magyarázza túl az orwelli világot, ellenben teljeskörűen láttatja azt. Sosincs csönd, teljes nyugalom a színen. Borzasztóan jól működik a rendező tervezte vetítés: agresszív képsorok pörögnek a színészközelik mellett, de minden hihetetlenül pixeles. A töredezett kép és a gyakran felvillanó, vonalkódszerű ábra jól leképezi a rács mögött sínylődő, propagandától megfertőzött képzelet működését: nem látok teljesen, de automatikusan rettegek. Trabalka Cecília nevét dicséri a zene és minden egyéb idegtépő hanghatás, egyedül a romantikus aláfestőt éreztem túl idillinek, de nem is maga a dallam, hanem annak gyakori megjelenése miatt.
A főszerepet érzékenyen formálja meg Búbos Dávid, Hodik
Annabella pedig nyílt, azonnal vonzalmat ébresztő Juliaként. Kettejük első
szexjelenete füsttel és szép mozdulatokkal megspékelt, de mindinkább a vágyról
szól ez a viszony, sem a cetlire írt, sem az elhangzott szeretleket nem
tudtam elhinni. Bár az is érvényes olvasat, hogy az immorális, leuralt világban
ez a szó is kiüresedik a szabadsággal együtt. A társulatból mindenki
hozza a szabadkaiaktól megszokott magas színvonalat, leginkább Mészáros
Gábor a kiemelkedő O’Brienként: egy jógatanár megértő hangnemében cserkészi
be a naiv Winstont, majd higgadt eleganciával kegyetlenkedi végig a 101-es
szoba történéseit. A cél, hogy feltörje a főhős koponyáját, hogy aztán az
tisztán lássa a Párt valóságát.
Már eleve izgatott a tény, milyen lehet a szabadkaiak vérbő, „illetlen” színházában az 1984, és ahogyan sejtettem, a brutalitás nem maradt el, de az arányok nem a legjobbak. A szögletes, zavaróra világított térben (díszlet, jelmez: Golicza Előd, fény: Majoros Róbert) gyakran van sötét, majd percekig ostromolja szemünket a villódzás. Mindez érthető, Winston kínjai fokozódnak, ám éppen a kulminációs pont lett elkapkodott. Az 1984 kulcspillanata a Szeretetminisztériumban történik, amikor Winston rettegve a patkányoktól végül arra kéri O’Brient, hogy az egész procedúrát a szerelmén, Julián végezzék el. A legfontosabb mozzanat ez, hiszen ekkor történik meg a „koponyafeltörés”, Winston megérti, mit vár tőle a Párt, félredobja elveit, és azonosul a szemlélettel. A hosszú kínzójelenetekhez képest pont ez a momentum fájóan elkapkodott az előadásban, pedig előtte tesz egy gesztust: a nézőtér megjelenik a képernyőn és Winston kikiált nekünk, szembesít, milyen tétlenül nézzük embertársunk megtorlását. Főként az ígéretes expozé tekintetében rengeteg lehetőség volt a zárásban, sajnáltam, hogy végül kívül maradtunk.
Rosznáky Emma
Megjegyzések
Megjegyzés küldése