Tolsztoj: Az élő holttest – Szegedi Pinceszínház – Aradi Kamaraszínház
Hosszú asztalt ülnek körül a szereplők. Pontosabban nemcsak ők, hanem a nézők egy része is. Akár vacsorát is kínálhatnának, de ehelyett majd egy keserű történetet tálalnak fel. Előbb azonban még játszani kezd az asztal mögött a zenekar – és a muzsika elementáris ereje mindvégig meghatározza az előadás hangulatát. Eleinte úgy látszik, hogy Tapasztó Ernő rendezése elsősorban tartalom és atmoszféra kontrasztjából építkezik, vagyis a tragikus történet cserepeit a mulatság jelenetei közt szórja szét. A színészek rendre kapcsolatba lépnek a közönséggel is, nemcsak faggatják, de szó szerint táncba is viszik őket. Csak egyvalaki nem ül le sosem az asztal mellé, áll kívül – szó szerinti és átvitt értelemben is – a mulatozáson: a főszereplő, Fegya Protaszov.
Ami a tolsztoji történetből a színen kibomlik, az nem klasszikus „bűn és bűnhődés” kérdéskör, nem is a hiábavaló önfeláldozás példájának prezentálása, sokkal inkább egy olyan, alapvetően egzisztencialista ihletésű történet, amelynek során a társadalmon kívül álló antihős körül elfogy a levegő; vesztét kiprovokáló, ám környezetét meg nem váltó tettei elháríthatatlanul, feltartóztathatatlanul következnek egymásból. Ennek megfelelően a színészi játékmód terén hasonló kontraszt figyelhető meg, mint tartalom és atmoszféra esetében: a Fegyát játszó Jászberényi Gábor alapvetően realisztikus, kimunkált és szuggesztív, nagyban a jelenlét erejére építő alakítása áll szemben a többiek finomabban vagy élesebben stilizáló, gyakran látványosan harsány eszközökkel élő játékmódjával.
Kérdés, hogy Az élő holttest ideális alapanyag-e ehhez a formai konstrukcióhoz. Hiszen nem közismert, sőt, kifejezetten ritkán játszott alkotás, így az előadás nem reflektálhat más bemutatók koncepciójára, nem írhat felül játékkonvenciókat, a történet cserepeinek unortodox összerakása nem lepheti meg az alapművet nem ismerő nézőt (márpedig feltételezhető, hogy még egy színházi fesztiválon is ők vannak többségben), sőt még arra is ügyelni kell, hogy a befogadó ne veszítse el a fonalat. Ami érzésem szerint sikerül – ám jóval kevésbé sikerül fenntartani a néző figyelmét, az első percek felkeltette várakozást. Aminek sokkal inkább gyakorlati, mint elméleti okai vannak. A stilizálás egyhangú, szinte minden szereplő egyetlen hanglejtést, ugyanazokat a gesztusokat használva szólal meg, így játékuk rövid idő alatt kiismerhető lesz, s a főszereplővel szemben álló masszaként egyre inkább érdektelenné válnak. Bizonytalanok a nézővel való kapcsolatteremtés körvonalai is; mintha a színészek gyakran egyszerűen nem vennék figyelembe, hogy az asztal mindkét oldalán ülnek nézők. Azok a nézők pedig, akik frontálisan látnak rá a színre, óhatatlanul figyelik középpontba került nézőtársaikat is, sokszor el-elkalandozva a színpadi történésektől. S noha Tapasztó Ernő gyakran színre hoz találó játékötleteket is (a legmulatságosabbak a gyalázatosan viselkedő halottakhoz köthetőek), a forma egyre vékonyabbnak tetszik – a játék utolsó harmadában már csak a zene, néhány jó poén és Jászberényi alakításának szuggesztivitása viszi előre az előadást. Amelyből valószínűleg nem az elméleti konstrukciót vagy a formateremtő igényt, hanem az erős atmoszférát, a zene erejét őrzi majd leginkább a befogadói emlékezet.
Urbán Balázs
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése