Színházat reggelizünk, színházat vacsorázunk, színházat dohányzunk, színházat sörözünk, unicumozunk…

Mi az ára az önmegvalósításnak? Hogyan uralkodik el a hivatástudaton a monománia?  Az Aradi Kamaraszínház Kean előadásának alkotóival, Tapasztó Ernővel és Harsányi Attilával beszélgettünk.

Mi foglalkoztatott titeket leginkább Edmund Kean karakterében? Hogy esett rá a választás?

H. A.: Közös döntés volt, hogy Kean alakjával akarunk foglalkozni. Raymond Fitzsimons művét vettük alapul. De abból inkább a kronológia és egy-két dolog maradt meg. Aztán közösen elkezdtünk írogatni Ernővel egy fülledt aradi szobában. Az, hogy mi érdekelt benne, hát érdekelt egyáltalán minket valami ebben?

T. A.: Az érdekelt minket, hogy ebbe a nyamvadt szakmába – amiben mi is benne vagyunk – hogyan lehet belelépni, és ez mit okoz. Olyan ez, mint egy tölcsér: a végén kipottyansz, de fogalmad sincs, hogy hova. Izgatott a kérdés, hogy a pokolnak éppen hanyadik körében vagyunk. Mert nagyon sokszor mi vagyunk Kean. Sok személyes dolgot írtunk az anyagba: azt, ami minket izgat a színházban, a világban, és a véleményünket a színházról. Nem egy általános színészsors ez, a saját tapasztalatainkat is felhasználtuk.

Említettétek a szöveget, amelyet mindketten jegyeztek. Előre elkészült a végleges szövegkönyv, vagy a próbafolyamat alatt alakult?

H. A.: Folyamatosan alakult a próbák alatt: kísérleteztünk, mi működik, mi nem. Nehéz – de ez a jó is benne talán -, mert nincs igazi dramaturgiája ennek a történetnek. Stációszerűen egymás mellé helyeztünk mozzanatokat, és reméljük, hogy ezekből a néző számára kiderülhet valami. Meg akartuk mutatni, hogy milyen az, amikor valaki nem is kettő, hanem öt végén égeti a gyertyát. Milyen belelátni egy ilyen ember fejébe? Mi van egy ilyen lángelmében, aki erre áldozza az életét, és tökön-paszulyon átgázol, csak hogy színpadra kerüljön?

T. A.: Ez a sors nem is egy színészé, inkább egy rocksztáré. Egy Jim Morrison-é vagy egy Kurt Cobain-é. De tudunk színészeket is, akik egyszerűen szétgyalulták magukat. Egyet ne felejtsünk el: mi ketten is olyanok vagyunk, mint Kean, azt hiszem. Színházat reggelizünk, színházat vacsorázunk, színházat dohányzunk, színházat sörözünk, unicumozunk…

H. A.: és a VB-ét is így nézzük.

T. E.: Igen. Egyfolytában ebben a szakmában élünk, és ebből nem lehet kilépni. Ez Keannek a sorsa is. Egy sűrített szöveget akartunk létrehozni, egy monodrámánál ez szükséges is. Szerintem ez egy picit performansz is. Amit egy nagyon elementáris művészetnek tartunk.

Erőteljesen behoztatok egy képzőművészeti vonalat: izgalmas volt a játék az agyaggal, a festékekkel. Miért választottátok ezt az utat, milyen volt ezekkel az anyagokkal dolgozni?

H. A.: Hát szerencsétlenkedtünk vele. Oda még kéne egy kis piros, oda meg egy kis agyag. Ilyesmi. Egyszerűen próbálgattuk.

T. E.: Vannak ilyen kis mániák: pl. amikor csapkod az ecsettel a kritikusokat említve. Sokat kísérleteztünk az agyaggal, még képzőművész barátunkat is megkérdeztük. De jobb, ha nem kérünk mi segítséget. Nem kell nekünk dramaturg, nem kell nekünk díszlettervező, se jelmeztervező.

H. A.: Az a baj, hogy sokkal okosabbak, mint mi, és akkor összezavarodunk.

T. E.: De hogy visszatérjek, a színház képzőművészet is. Festészet is, zene is, a színház az minden. Ha jól csinálod, akkor minden művészeti iparág benne van. Van a kortás művészetre is reakció: a kabát úgy van a falra ragasztva, mint a millió dolláros banán. Mindig próbálunk reagálni valami közelire.

Mintha egyfajta szimbiózisban tudnátok együtt dolgozni…

H. A.: Hát 18 év alatt kialakult... Igen. Pontosan tudjuk, hogy mikor nem gondolunk semmire, akkor azt abba is hagyjuk, és megyünk, aztán iszunk egy sört. De keressük azt a magot, ami ennek az egész hivatásnak a lényege. A legtöbb dolog ösztönösen jön belőlünk. Nem hiszem, hogy lenne bármilyen konkrét művészi koncepciónk, elképzelésünk. Én leszarom a művészetet magasról. Van valami, ami foglalkoztat, aztán valamiért még nézik is, pénzt is adnak érte, néha egy-egy díjat. Az a lényeg, hogy az a színpadon töltött ötven perc ne legyen kidobott idő az életemből. Eksztázisba kerülni… Azzal nem foglalkozok, hogy most ez mit akar jelenteni, vagy mit vizsgálunk. Nem vizsgálunk semmit. Csináljuk ösztönből. Nem gondoljuk, hogy tudjuk a lényeget. Zsigeri ösztönök hajtanak. A sokéves rutin és tapasztalat pedig segít támpontokat találni.

T. E.: Szabadon csinálunk mindent, önmagunkat sem korlátozzuk. A lényeg, hogy van egy színházi minimum, ami alá nem lehet menni alkotóként.

Szabó Csenge
Képek: Nagy Boglárka