„Chioggiaiak, ezek emberek?” – merül fel a kérdés az előadás végén. A kis Velence néven is ismert halászfalu, vagyis Chioggia lakói vágyakoznak és veszekednek. Szerelmesek és féltékenyek, hangosak és harsányak. Botrányosak, szégyentelenek, teátrálisak, vagyis ízig-vérig olaszok. Goldoni jól ismert és egyik legtöbbet előadott drámáját ezúttal a Déryné Társulat állította színpadra Tapasztó Ernő rendezésében, hogy elénk tárja ennek a különös falunak az életét és világát.
Az előadás egy sejtelmes, szélfúvással kezdődik, melyet hirtelen félbeszakít a zene, és így kezdetét veszi a komédia. Rögtön itt-ott előbukkanó végtagokat, kikacsintgató hölgyeket, pizzatésztát és színes ruhákat látunk, ahogy megtöltik a teret, és így tökéletes felütést adnak egy folyamatosan pezsgő történetnek. Míg a férfiak napközben halásznak, addig a nők a faluban maradnak, és várnak rájuk. Toffolo (Sütő András) arra jár, és flörtöl Luciettával (Ladács Fanni e. h.), aki igazából Titta-Nane (Vajda Zoltán Richárd e. h.) jegyese. Tökfagyit ajánl neki, mely gesztussal féltékennyé teszi Checcát (Ábrahám Kíra e. h.). Ez a konfliktus kiindulópontja. A férfiak visszatérte után a féltékeny chioggiai szerelmesek csoportjai összevesznek egymással, Toffolo pedig panaszkodik Isidoro főbírónak (Dányi Krisztián), a pink öltönyös maffiavezérre hasonlító signorénak, aki megpróbálja a csetepatét – vagy, ahogy ő mondaná, patécsetét – elrendezni.
Az előadás a commedia dell’arte játékstílusának eszközeit emeli át és használja bravúrosan: tipizált karakterek, melyeknek megnyilvánulásai túlzóak és elnagyoltak, gesztusaik játékosak, stilizáltak és a végletekig kifejezőek. Jeleneteik egyszerűek és végletesek, de lekerekítettek és koherensek. A cselekményt csak az olykor-olykor felzendülő zenei betétek szakítják félbe, melyeket a színpad szélén folyamatosan jelen lévő zenekar kísér. Az események folyásának lendületességét és könnyedségét segítik a helyzetekbe igen természetes módon beleépülő ritmusjátékok, illetve a térelrendezés: a jellegzetes olasz falvakat idéző térben – falakról pergő vakolat, régies és dekoratív bútorok, a levegőn száradó, felcsipeszelt ruhák – elhelyezett lyukak és búvóhelyek lehetőséget adnak hirtelen eltűnésekre és megjelenésekre, bujkálásokra és menekülésekre, így a díszlet maga és annak használata szerves részét képezi annak, hogy a dráma pezsgő és örökmozgó dramaturgiája érvényesülni tudjon. Az előadás az olaszságot nyelvi szempontból több irányból is megközelíti. Néha elhangzik egy-egy mindenki által felismerhető olasz szó vagy kifejezés, amelyek organikusan ágyazódnak bele a magyar szövegbe: „Buongiorno! Che? Ciao!” Máskor a magyar nyelvet használja úgy, mintha az olaszt hallanánk idegen füllel. Egy harmadik helyzetben pedig megjelennek a különböző dialektusok is, így az előadás, ahol tudja, kihasználja a szöveggel való játékban rejlő lehetőségeket és humort.
Habár a rendezés szinte teljes mértékben a játékhagyományra alapoz, bizonyos pillanatokban nem fél újszerűbb, metaszínházi megoldásokat is alkalmazni. A színészek következetesen kommunikálnak a zenekarral és a közönséggel egyaránt. Önreflexív módon ki-kiszólnak hozzájuk, őket és minket is a játék részévé tesznek. Ez a gesztus a produkció utolsó jelenetei között teljesedik ki, amikor is megjelenik Toni, a halászbárka tulajdonosa, aki kedvesen tájékoztatja a közönséget afelől, hogy kihúzták a többi jelenetét, ezért jelenik meg így „elkésve”. Ő vezeti fel a dráma lezárását, a komédia happy endjét, mely a többi részhez hasonlóan egy szenvedélyes és fesztelen, ugyanakkor erősen önironikus jelenetben csúcsosodik ki, ugyanis a sok félreértés, a csoportos táncok, az erőteljesen szexualitással kódolt megmozdulások, illetve a temperamentumos tésztagyúrás és tésztadobálás után elhangzik a kérdés, miszerint Chioggia lakói nem szégyellik-e magukat. Ők kórusban vágják rá: „Nem!” Hisz az előadás hibátlanul körüljárta, milyen is a chioggiai ember: forróvérű, gátlástalan, pajkos és őszinte.
Somlai Mira
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése