Különös, fordulásai közben csigaházként önmagába záró díszlet és különös, fordulatai közben önmagába zuhanó világ. A Soproni Petőfi Színház és a Csallóközi Csavar Színház mesevilágba ringat, mint Peer Gynt hajója, ám ahogyan a történet főhősének, a nézőnek is nagy utat kell bejárnia ahhoz, hogy a darab történetisége egységes képpé álljon a fejében.
Az előadást végigkíséri a (vélhetően) szándékolt és kevésbé tudatos töredezettség, mely szövegszinten Áprily Lajos lírai szövegének könnyed lágysága és az azt megtörő egyes idegen szövegek, átírások mentén jelenik meg. A modern világ fragmentált nyüzsgése bontakozik ki a színpadon, minek hatására egy igencsak pörgős előadás jön létre. A néző kapkodja a fejét, ez rímelhet a főhős belső lelki világára és percepciómechanizmusára is, hiszen az idő múlása éppoly váratlanul éri Őt, mint ez esetben a nézőt magát. A feszített tempó annak lehet a következménye, hogy Pataki András rendezése sokkal inkább koncentrál a történetiségre, mint a karakterek kidolgozására, így utóbbit elhanyagolva alapvetően nem jön létre az a szakrális energia, mely azonnal behúzó hatással bírna.
A látvány nem egységes, a jelmezek és a díszlet nem hívja értékes asszociációs játékra a nézőt. (Ugyan erre ráerősítenek az alkotócsapattól talán független technikai problémák is.) Mindemellett azonban megfigyelhető a korunkkal való párbeszéd igénye, izgalmas lett volna talán ennek kibontakozást hagyni a kellék- és jelmezvilágon túl, ha az örökérvényűség monumentalitását különböző okok miatt nem sikerült érzékeltetni. A színészek többsége ehhez mérten jól érzékelhetően kevés energiát fektetett karaktere belső lelki megformálására. Ennek bizonyítéka egy-egy hős öntudatlan stilizációja, a szereplők (és nem személyek!) egyetlen, aligha árnyalt érzelemből való létezése a színpadon, melyet pontosan átgondolt rendezői instrukciók és egyéni, a szövegtanuláson túli színészi munka tört volna meg igazán.
Mindenképp kiemelném azonban Gál Tamás művészi alakítását, mely gerincvázat adott a produkciónak. Gál Tamás, ahogyan Peer Gynt, valóban küzdött és gondolkodott a színpadon. A színésztől megszokott zsigeri természetesség húzta be igazán a nézőt, alakításában érzékeny finomság és pőre egyszerűség keveredésével kelt életre a hős, s egy üres pincében éppoly hiteleséggel tudta volna megvívni saját harcait, mint ahogyan a díszlet körforma főeleme körül. Összeségében az volt az érzésem, hogy a produkció üvegdarabkákon jár: ahol Gál Tamás lenyűgözött, ott gyönyörködtem a szilánkok csillogásában, máskor azonban a szilánkok sértették a talpam, így nem tudtam lélekben az alkotókkal tartani, hogy végigjárjam velük Peer hosszú, ám esendőségében nagyszerű útját.
Molnár Flóra
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 24. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése