Napjaink egyik legnépszerűbb francia rendezője és forgatókönyvírója, Florian Zeller Az Apáját a Vígszínházban Kern András főszereplésével, A Fiúját pedig a dunaújvárosi Bartók Színházban Csiby Gergely alakításában már láthatta és mind a mai napig láthatja a hazai közönség. A trilógia harmadik részét, Az Anyát pedig a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján nemcsak „fúzióban”, tehát nemcsak egy hazai és egy határon túli teátrum, a Budapesti Karinthy Színház és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata koprodukciójában, de magyar nyelvű ősbemutatóként is köszönthette a szakma és a nagyérdemű egyaránt.
Ahogyan azt a Zeller-trilógia fent említett címei is sugallják, a szerzőt elsősorban a családon belüli problémák foglalkoztatják. A demens (nagy)apa, illetve a maga helyét a szülei „különmenését” követően a világban nem találó fiú öngyilkossága után – amely történetnek egyébként legalább annyira fajsúlyos szereplője a fiú apja is – a „családi kirakós” mintegy utolsó elemeként az anya, Anne kálváriát követhetjük végig.
Utolsó elem, használtam az előbb a kifejezést. Nem véletlenül, hisz az előttünk kibontakozó sztoriból az derül ki: ebben a minimalista stílusban elénk tárt lakásbelsőben erről a férje eltartottjaként funkcionáló, a mindennapjait a négy fal között egyedül töltő, a gyermekeit már felnevelő, így nemcsak magányban, de unalomban is leledző anyáról mintha mindenki el- és megfeledkezett volna. „Hol van ebben az egészben az én helyem?” – teszi fel épp emiatt a történet egy pontján az Anne-t kiválóan alakító P. Béres Ildikó, aki mintegy a szemünk láttára őrül bele ebbe az „utolsóságba”.
Ám mindezt nem akármilyen módon teszi. És itt nem csupán a színésznő valóban pazar alakítására gondolok, hanem arra a csavaros történetvezetésre is, amely a megbolondulófélben lévő asszony mellett a nézőt is végig bizonytalanságban – így a figyelmét fenntartó feszültségben – tartja.
Ám korántsem erről van szó, mert van olyan, amikor – jövünk rá később – mindkét verzió az anya agyszüleménye, és van olyan, amikor mindkettő a családtagoké. Ám hogy mégse „kutyulódunk össze” a duplikátumokban, annak egyetlen, nagyon is kézzelfogható oka van: az, hogy ezek a verziók egytől egyig az anya átélte agyi katasztrófa további erősödését „szolgálják”. Hisz azt kell mondjam, hogy bizonyos értelemben függetlenül a verzióktól, attól, hogy ezt a nőt valóban megcsalja-e a férje, vagy attól, hogy vajon mennyire erős a „szerelme” a fia iránt, ami a maga abszurditásával már a fiút is konkrét – és nem törvényes, a produkció egyik legdrámaibb jeleneteként előttünk kibontakozó – válaszra készteti, az biztos, hogy egy olyan megőrüléstörténet részesei lehetünk – szó szerint egy olyan elmébe „bújhatunk bele” mi magunk is -, amelynek a végeredménye ugyanúgy társadalmi látleletként szolgál, mint Zeller korábbi két alkotása hőseinek kálváriája. Hiszen, ahogy van nagyon sok demens szülő, és van sajnos nagyon sok talajvesztett kamasz, úgy van rengeteg, az életével kezdeni mit sem tudó nő is körülöttünk, aki magányában az alkoholhoz, a gyógyszerekhez nyúl, vagy épp oly mértékben „túlszereti” a gyermekét, hogy a férje igényeire már nem akar, vagy nem is képes koncentrálni.
És Zeller mindezt nagyon vissza tudja adni. Ahogy vissza tudja adni ez a koprodukció is, amelynek a rendezői érdemei és a kiváló színészi játéka mellett a két fordító, Olt Tamás és Váradi R. Szabolcs tűpontos kifejezései is nagyban segítik a szívbemarkoló történet minél gördülékenyebb befogadását.
Gyürky Katalin
Képek: Ráthonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése