A Csónak, avagy előttünk az özönvíz című darabot egy, a magyar nyelvű színházi közegben kevésbé ismert szerzőpáros jegyzi. Hogyan rá a szóban forgó Oleg és Vlagyimor Presznyakov-műre?
Még régebben kezembe került egy kortárs orosz dráma kötet, és már akkor nagyon izgalmasnak találtam ez a darabot, de nem foglalkoztam vele. Aztán évek múlva, az Iráni konferencia előadás után visszatértem ehhez a szöveghez. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, hogy arról beszéljünk, amiről ez a darab szól, tehát a máról. Vagyis a zavaros és egyben átláthatatlan világunkról.
Ebben az alkotófolyamatban már nem először alkotótársa a fia, Bocsárdi Magor. Szét lehet választani a munkát és a magánéletet?
Teljesen. Egyszerűen partnerként dolgozunk együtt. Ügyelünk arra, hogy elkerüljük, hogy benne legyen a családi kapcsolat ebben a műben. Gyakorlatilag teljesen megfeledkezünk a köztönk fennálló apa-fiú kapcsolatról. Rendkívül tisztelem Magorban azt, hogy kiváló érzékkel érez rá arra, milyen irányba megy az előadás, a rendezésem, tehát hogy milyen szempontból kellene zeneileg ellenpontozni vagy éppen megerősíteni az adott pillanatot. Mindig kíváncsian várom az ötleteit. Nem vezetem, nem adok ötleteket, hanem a próbák követéséből és a beszélgetéseinkből születik meg benne a zene. Bár nyilvánvaló az is, hogy könnyebben rám hangolódik, mint más. Zsigeri a kapcsolatunk.
Az előadás sok kis mikrotörténetre osztható fel, de végül csak összefut az egész egy hatalmas nagy történeti csúcsponttá. Számomra az volt a kihívás, hogy ezt a filmes, forgatókönyvszerű anyagot hogyan lehet színházban úgy megcsinálni, hogy a filmes jegyeket magában hordozza, de mégis színház maradjon. Emiatt döntöttem úgy, hogy a jeleneteket ennyire eltávolítom egymástól díszletben és hangulatilag is. De ahogy a történet, úgy a színpadkép is sűrűsödik, míg végül apokaliptikusságban tetőzik. Tehát a kis szituációkból, mint egy filmben az energia fokozatosan növekszik és tetőzik a vége felé.
Ez abszolút érződött a fény- és hangeffektusokban, de a Bartha József tervezte rendkívül funkcionális díszletben is.
Arra törekedtünk, hogy pontos, egyértelmű színekkel jellemezzük az egyes különálló jeleneteket és azok hangulatait, amelyek között az átkötések előrevetítik majd a darab végét. Így a sok kis hangulat, jelenet, szín végül a végén ahogy összeér, visszafele képes megmagyarázni a mozaikszerű folyamatot.
A díszlet esetében pedig döntenünk kellett, hogy egy térben játszódik le az egész vagy több térben, amelyek átalakulnak egymásba. A tét mindenképpen az volt, hogy filmszerű maradjon a hatás, s ennek ez a változó és funkcionális díszlet volt a kulcsa.
Lengyel Emese
Bocsárdi Lászlóról készült portré forrása: Nemzeti Színház
Megjegyzések
Megjegyzés küldése