A kisvárdai fesztiválközönség idén egy egészen friss produkcióval is találkozhatott, hiszen a Pornó című előadás második alkalommal áll a nézők elé. Ennek kihívásairól beszélgettünk Imre Évával, az előadás főszereplőjével.
Most még abban a fázisban vagyunk, amikor kóstolgatjuk, hogyan tudjuk kialakítani a nézőkkel a közös nyelvet. Vannak olyan pillanatok, amikor kiszólunk és kapcsolatot teremtünk velük, majd a következő pillanatban már benső, személyes történetünk folytatódik. Ezeknek meg kell találni az arányát.
Hogyan tudták ezt az előadást létrehozni a vírusveszély közepette?
Nálunk két hónapig karantén volt. Egy idő után bejelentették, hogy bizonyos előírásokat betartva már lehet próbálni, ugyanakkor azt még nem tudtuk, mikor lehet játszani. A Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztiválján tartottuk a bemutatót.
Miként lehet felkészülni egy ilyen érzékeny szerepre és mennyire nehéz ezt az előadás után lerakni?
Ez a történet arra az időre nyúlik vissza, amikor én születtem – emiatt a szereposztást látva azt kellett kérdezzem magamtól: miért pont én? Hogyan viszonyulhatok ma én ehhez a történethez? Aztán persze megtaláltam az azonosulást segítő pontokat még akkor is, ha nekem nincs gyermekem. A gyermek elvesztésére nincs is szó magyarul. Ha valakinek meghal a férje, akkor özvegy. Ha a szülei halnak meg, akkor árva. De erre nincs szó. Maga az átöltözés, a mindennapi apró cselekedetek elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy lerakjak egy-egy szerepet. Ez nem mindig ilyen egyszerű, s ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Színészként azonban megtanuljuk, hogy ne vigyük haza ezeket a problémákat.
Hogyan élte meg a karantént?
Végre magammal is foglalkozhattam. Szerencsére nem viselt meg ez az időszak, mert az elején tudtam pihenni, utána pedig fokozatosan elkezdhettem újra dolgozni. Azt gondolom, hogy az emberek manapság nagyon feszültek, stresszesek, s a fiataloknak is rendkívül sok dologgal kell foglalkozniuk. Ha nincs nyomás kívülről, akkor belülről mindig megoldjuk, hogy ez a nyomás továbbra is fennmaradjon. Ez viszont egy olyan kilátástalan helyzet volt, amelyben már saját magunkra sem tudtunk nyomást gyakorolni, hiszen nem tudtuk, mi lesz holnap vagy azután. Tehát nem lehetett tervezni. Pontosan a tervnélküliség miatt azonban egyszer csak elővetted a könyveket, filmeket néztél, jókat főztél, vagy leültél valakivel beszélgetni – még ha csak virtuálisan is. Számomra ez volt az igazi nyugodtság, amely teljesen ellentétes a munka lendületével, energikusságával. Olyankor egyből belevetem magam a feladatokba.
Tölli Szofia
Kép: Kerezsi Béla
Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 26. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése