Béres Márta az Újvidéki Színház Anna Karenina című előadásának címszerepében volt látható a kisvárdai fesztiválon. A színésznővel pályája meghatározó nőalakjáról, a különleges próbafolyamatról és az önmagunknak föltett kérdésekről is beszélgettünk.
Vissza tudod idézni, hogy mi fogott meg először Anna Karenina szerepében?
A legelső gondolatom talán az volt, hogy mennyire intenzíven éli az életét. Néhány nappal ezelőtt az előadással álmodtam, és rájöttem, hogy korábban sosem találkoztam ennyire mély érzelmekkel bíró szereppel. Olyan gazdag skálát kínál, amire nagy ajándékként tekintek a pályámon.
Mitől újszerű az újvidéki előadás koncepciója?
Dejan Projkovszki rendező újszerű módon bontotta ki a regényt számunkra. A próbafolyamat során nem előre megírt szövegkönyvből dolgoztunk. A társulattal együtt elolvastuk a regényt, és mi magunk ragadtuk meg a számunkra fontos mondatokat és párbeszédeket. Kiválasztottuk a hozzánk közel álló szövegrészleteket, majd Dejan eldöntötte, hogy szeretné, vagy sem, hogy megjelenjenek az előadásban. Ettől a módszertől úgy éreztük, hogy az előadás igazán a miénk. Mindig is hasonló módon gondoltam a nagy szláv rendezők emberközpontú, a színészt partnernek tekintő munkamódszerére. Most, hogy találkozhattam Dejannal, mindez visszaigazolást nyert, és nagyon boldog vagyok, hogy részese lehetek az előadásnak.
Mi határozta meg, hogy melyik szövegrészletet emeltétek ki a regényből?
Mindenki ahhoz mérten választott, hogy éppen hol tart a saját életében. Attól rendkívül hiteles és igaz az előadás, hogy a színpadon elhangzó gondolatok nagyon közel állnak a színészek énjéhez. Ebből fakadóan óhatatlanul is reflektálnak a családunkban, baráti közösségeinkben, vagy a szakmánkban megélt élethelyzeteinkre. Minderre jól rezonál a díszlet is. Dejan állandó alkotócsapattal dolgozik, akikkel jól ismerik egymás érzékenységét és látásmódját. Valentin Szvetozarev feketére festett fém ajtói szinte követik Anna minden lélegzetét, annak fényében nyílnak, csukódnak, sőt: csapódnak az ajtók, ahogyan Anna gondolkodik és érez. A Marija Pupucsevszka által tervezett kosztümök pedig szinte már kínosan elegánsak, kifejezve ezzel is az embereknek a külvilág felé mutatni vágyott ideálisnak, tökéletesnek hitt képet. A regényben egyébként olvasható tizenöt-húsz gyönyörűen megírt oldal: mielőtt Anna a vonat elé veti magát, bolyong az állomáson, végső kétségbeesésében figyeli és elemzi a körülötte lévő embereket. Dejan rám bízta, hogy ebből a jelenetből írjak egy saját monológot, ami végtelenül azonos velem, mégis igaz Annára is. Mielőtt megszületett a végleges változat, sok fontos kérdés fölmerült bennem. Ritkán beszélgetünk igazán őszintén saját magunkkal, és olyan jó lenne, ha az előadás arra késztetne nézőt és alkotót egyaránt, hogy – akár csak Anna – megkérdezzék önmagunktól: mit is akarok, mikor lennék boldog?... Bízom abban, hogy ezen vakmerő lépés után – Annával ellentétben – lesz bátorságuk az életet választani.
Oláh Zsolt
Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 29. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése