„Ha egyetemesen szemléljük a Glembajokat, amint háromszáz főnyi menettel vonulnak felénk, felmerül az a meglehetősen bonyolult kérdés: vajon merre tartanak ezek a Glembajok, s voltaképpen mi a célja családilag szervezett mozgásuknak a mi siralmasan provinciális viszonyainkon át?”- tette fel saját Glembay-trilógiája kapcsán a horvát író, Miroslav Krleža a kérdést, amelyet Martin Huba Glembay-ház rendezésében akár a főhős, a családtól látszólag elfajzott Leone is feltehetne. Tizenegy évnyi otthon-nemlét után ugyanis mai szóval élve olyan „szervezett bűnözésbe” csöppen bele a hazaértekor, ahol az időközben dúsgazdaggá váló édesapja fiatal feleségének kétes ügyleteit, illetve apja váltókkal való machinációit a családtagokon kívül a Glembay-klánhoz „bekötött” jogász, orvos, lelkész, de az egész személyzet is igyekszik eltussolni, illetve semmissé tenni.
Martin Huba rendezésében ezt a „minden rendben” - látszatot a csillogó-villogó, a mérhetetlen gazdagságról árulkodó díszlet tökéletessége is igyekszik felénk közvetíteni. Ebben a magát bárói ranggal fémjelzett családban a „csilli-villi” környezet azonban egyre inkább kontrasztba kerül a mind sötétebbé váló szüzsével, azaz azzal, ahogyan a festőművész mivolta miatt a bankárcsalád szellemiségétől igen távol került fiú, Leone elkezd a „családi szennyesben” turkálni.
S mivel az irodalmi alapanyag rendkívül erős, az adaptáció ― kétségtelenül a konzervatív rendezői iskolát képviselve ― nem tesz mást, mint a családtagok között elhangzó párbeszédek során keresztül leplezi le, hogy mi minden mocskos és törvényellenes dolog szárad a klán lelkén. Amelyekhez Leone természetesen nem, hogy asszisztálni nem akar, de egyfajta rezonőr szerepben tetszelegve magát az úgynevezett Glembay-atmoszférától mentesnek, elfajzottnak állítja be. Csakhogy a zsenialitása miatt (is) a darab két legfontosabb párbeszédéből, Leone-nak az apjával, majd apja második feleségével folytatott diskurzusából egyre inkább az derül ki, hogy a vér szava jóval erősebb, mint az elfajzásra vonatkozó igény. Tudják, olyasformán, mint A Karamazov testvérek Aljosájánál: aki elvileg a habitusával és a jellemével „nem Karamazov”, aztán kiderül, hogy azért benne is lenne némi hajlam a mocskos kéjvágyra…
A rendezés pedig a társulatnak köszönhetően építhet is ezekre a párbeszédekre. Minden tiszteletem a Leone-t megformáló Szabó Viktoré, aki a bolondos művész és a vérszomjas Glembay-ivadék közötti széles skálán mozogva hihetetlenül erős teljesítményt nyújt a színpadon, a takargatnivalóval jócskán rendelkező mostohaanya, a Holocsy Katalin megformálta „bárónéról” és az apát, Ignácot játszó Horányi Lászlóról nem is beszélve.
Gyürky Katalin
Kép: Kerezsi Béla
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 27. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 27. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése