A rút kiskacsa

 

Attól, hogy csaknem húsz szerepet hat színésszel játszat a rendező, Mezei Zoltán, és a szöveget ennek megfelelően átdolgozó dramaturg, Brestyánszky Boros Rozália, olyan lesz a Fekete Péter előadásának főleg az eleje, mint egy Feydeau bohózat. Felpörgetett tempóban rohangászik benne mindenki, mint a megkergült kecske. Gyors öltözésekkel virtuózkodnak a színészek. Aki az előbb úr volt, az például most inas. Aki férfi volt, az akár nő, majd újra férfi. A gyors iram dacára mégis nehezen lendül be a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása. A szövegben ott van sok poén, ami nem vált ki nevetést, a semmibe enyészik el. Tán túl messzire van egymástól a Bagolyvár abnormálisan magas színpada és a nézőtér. Nagy az ezúttal értelmetlenül a zenekarnak kihagyott hely, és még le is takarják az első két sort, nyilván nem akarják, hogy az esetleg odaülőknek kitörjön a nyakuk, annak érdekében, hogy föllássanak a deszkákra.

Egy ládaszerű képződménynek, ami aztán a fő díszletelemmé formálódik, kitáruló ajtaja mögött pillantjuk meg, különböző pózokban, akár fejjel lefelé, összezsúfolódva a szereplőket és a zenészeket. Groteszk, fura látvány ez, jelzi, hogy némiképp felbolydult, megkergült világot szemlélhetünk majd, olyan embereket, akiknek van egy kis stichjük, nem feltétlenül százasok. De szerencsére senki nem játszik tökkelütöttet, a szituációk komolyan vannak véve, nincsenek elspórolva a kiborulások, megcsalatkozások, és hihető a szerelem, a felhevült féltékenység. Lendületes a színpad szélén elhelyezkedő, 4 tagú zenekar, közel sem mindig tökéletesek az énekhangok, a táncok iparkodóan intenzívek, de kevéssé bonyolultak.

Somogyi Gyula-Eisemann Mihály-Zágon István szárnyaló dallamú, szellemes szövegű operettje afféle rút kiskacsa történet. A kis, szegény, csúnyácska gépírólányka beleszeret a tehetős főnök úrba, aki észre sem veszi, sokáig a nevét is képtelen megjegyezni. A félénk lány aztán bedühödik, a sarkára áll, és elénekli az egyik legismertebb örökzöldet, azt, hogy „lesz maga juszt is az enyém.” Pámer Csilla eszelős akaratosságot, elkeseredettséget visz bele a dalba, úgy énekli, mintha az élete múlna rajta. Ez a túlzott szenvedélyesség már komikus, de közben kitetszik belőle a fájdalom amiatt, hogy otrombán keresztül néz rajta az, akit imád. Ettől lesz az operett igazán dráma, ugyanakkor, rafinált módon, könnyedén szórakoztató. Néhány pontján sikerül ezt megvalósítania az előadásnak, ami mind jobban belelódul, a második részben a poénok zöme már „ül.” A címszereplő, akinek kétbalkezességére, pechvogelségére jövedelmező részvénytársaságot lehet alapítani, Hajdú Tamás. Már az elején is túlzottan férfi számba vehető, szerintem lehetne kissé bohócosabb, még setesutább, hiszen neki is hasonló átváltozáson kell keresztülmennie, mint a csúnyácska gépíró lánykának, a szerethető, peches emberből, olyan férfivá kell válnia, akibe totálisan belehabarodik a főnök úr húga, akit Fülöp Tímea kedvesen vonzó nővé formál. Ralbolszki Csaba rideg főnökből érző szívű szerelmessé változik. Sziráczky Katalin és Baráth Attila, ahogy mindenki, több szerepben jeleskedik.

Bár közel sem tökéletes, de van svungja az ötletekkel teletűzdelt előadásnak. A színészek élvezik, amit csinálnak, és ez az élvezet átragad a hálás publikumra.

Bóta Gábor

Kép: Kerezsi Béla
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 28. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla