Faragó Béla – Forgács Miklós – Czajlik József: Ma már nem mész sehova
Malina Hedviget 2006 augusztusában Nyitrán érte súlyos támadás: két idegen verte félholtra, miután magyarul beszélt telefonjába. A nyomozás vádemeléssel zárult, csak éppen a lány ellen emeltek vádat, többek közt hamis tanúzás, a hatóságok félrevezetése miatt. Az ügy tragikus abszurdba fordult: az igazságszolgáltatás helyét a politikai csatározások és az elképesztő konteók vették át. Az ügy végére csak 2018-ban került pont – ekkor zárták le a nő elleni eljárást.
Lehetne e történetből provokatív dokumentumdrámát írni, mint ahogy egyes cserepeinek, motívumainak felhasználásával olyan darabot is, amely bonyolultabban, rétegzettebben szól politikai, illetve etnikai viszonyokról. És felmerülhet a történet feldolgozásának többféle, az előzőeknél valamivel szokatlanabb útja is. Az a forma, amelyet a kassai Thália Színház Czajlik József rendezte előadása választott, alighanem egészen originális. „Opera-operett-oratórium-interaktív színház” a műfajmegjelölés, s ha ehhez még hozzátesszük, hogy az interaktív színházi forma megteremtéséhez Takács Gábort, a Káva Kulturális Műhely vezetőjét hívta vendégként a színház, a zenét pedig Faragó Béla szerezte, szinte minden adott volt ahhoz, hogy különleges, emlékezetes produkció szülessen. Ehelyett azonban egy látható igényességgel és komoly munkabefektetéssel elkészített, de egymást csaknem kioltó és ráadásul önmagukban is problematikus elemekből építkező, zavarba ejtő hibrid jött létre.
Azt hiszem, a probléma ott kezdődik, hogy a Malina-ügy eleve kevéssé alkalmas arra, hogy interaktív módon építkező előadás alapanyaga legyen. Befogadói interaktivitást, lelkes részvételt, kreatív ötleteket, vitakészséget a megosztó ügyek feldolgozásakor lehet elvárni. A Malina-ügy nem ilyen, önmagában sem, és az előadás sem tesz kísérletet arra, hogy a lány igazságát megkérdőjelezze. Vagyis a morális állásfoglalás egyértelmű, nincs min vitatkozni. Valós interakció gyakorlatilag nem alakul ki, viszont az interaktivitásra irányuló kísérlet nem egyszer lelövi a zenei formák poénjait. Ha például a legvadabb konteókat megelevenítő, abszurdba hajó operával kezdődne a játék, a nézői érdeklődés alighanem hosszasabban maradna meg, mint így, hogy egy hosszúra nyúló felvezetés elmagyarázza, mit is fogunk látni. Persze a zenei betétek önmagukban is fenntarthatnák a befogadói figyelmet, de mintha nem született volna határozott döntés arról, mik is legyenek ezek: önmagukban is értelmezhető, megálló darabok, stílusimitációk esetleg paródiák? Nem érzem kompetensnek magam arra, hogy Faragó Béla zenéjét értékeljem, de szubjektíven azt mondanám: amit hallottam, leginkább stílusimitációnak tűnt (a három közül a számomra legkevésbé érdekes útnak), és ezt az érzést a szöveg és az előadásmód is erősíti. Legalábbis az opera és az oratórium esetében, merthogy az operettnél a dalszöveg és a játékmód is eldöntetlen: elhangzanak olyan sorok is, amelyek bármely operettben szerepelhetnének, másutt azonban blőd operettszövegeket karikírozó/parodizáló mondatokat hallunk. Miközben a szereplők között van olyan, aki tartása, jelmeze alapján akár egy klasszikus operettből is kiléphetne, de olyan is, aki bizonyosan egy kaposvári antioperettből érkezett. A szereplők néha táncolnak kicsit, de többnyire inkább egy helyben állnak.
Az amúgy kiváló szereplőgárda színészi teljesítményét nehéz értékelni, hiszen a színészi feladatok e konstrukcióban igencsak korlátozottak – inkább a szép énekhangok tűnnek ki (elsősorban a női szereplőké). És méltánylandó az a fegyelmezett csapatmunka, amellyel kórusként, illetve a hosszabb-rövidebb szólókban próbálják a befogadói figyelmet fenntartani, irányítani. Nem az ő hibájuk, hogy ez csak ideig-óráig sikerülhet. És az sem, hogy az előadás végén nagyjából azt a néhány gondolatot vihetjük haza tanulságként, amelyet Takács Gábor már a játékot megkezdő monológjában elmondott.
Urbán Balázs
Kép: Kerezsi Béla
Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 29. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése