Ugrás a fő tartalomra

Egy helyben állva


Faragó Béla – Forgács Miklós – Czajlik József: Ma már nem mész sehova

Malina Hedviget 2006 augusztusában Nyitrán érte súlyos támadás: két idegen verte félholtra, miután magyarul beszélt telefonjába. A nyomozás vádemeléssel zárult, csak éppen a lány ellen emeltek vádat, többek közt hamis tanúzás, a hatóságok félrevezetése miatt. Az ügy tragikus abszurdba fordult: az igazságszolgáltatás helyét a politikai csatározások és az elképesztő konteók vették át. Az ügy végére csak 2018-ban került pont – ekkor zárták le a nő elleni eljárást.

Lehetne e történetből provokatív dokumentumdrámát írni, mint ahogy egyes cserepeinek, motívumainak felhasználásával olyan darabot is, amely bonyolultabban, rétegzettebben szól politikai, illetve etnikai viszonyokról. És felmerülhet a történet feldolgozásának többféle, az előzőeknél valamivel szokatlanabb útja is. Az a forma, amelyet a kassai Thália Színház Czajlik József rendezte előadása választott, alighanem egészen originális. „Opera-operett-oratórium-interaktív színház” a műfajmegjelölés, s ha ehhez még hozzátesszük, hogy az interaktív színházi forma megteremtéséhez Takács Gábort, a Káva Kulturális Műhely vezetőjét hívta vendégként a színház, a zenét pedig Faragó Béla szerezte, szinte minden adott volt ahhoz, hogy különleges, emlékezetes produkció szülessen. Ehelyett azonban egy látható igényességgel és komoly munkabefektetéssel elkészített, de egymást csaknem kioltó és ráadásul önmagukban is problematikus elemekből építkező, zavarba ejtő hibrid jött létre.

Azt hiszem, a probléma ott kezdődik, hogy a Malina-ügy eleve kevéssé alkalmas arra, hogy interaktív módon építkező előadás alapanyaga legyen. Befogadói interaktivitást, lelkes részvételt, kreatív ötleteket, vitakészséget a megosztó ügyek feldolgozásakor lehet elvárni. A Malina-ügy nem ilyen, önmagában sem, és az előadás sem tesz kísérletet arra, hogy a lány igazságát megkérdőjelezze. Vagyis a morális állásfoglalás egyértelmű, nincs min vitatkozni. Valós interakció gyakorlatilag nem alakul ki, viszont az interaktivitásra irányuló kísérlet nem egyszer lelövi a zenei formák poénjait. Ha például a legvadabb konteókat megelevenítő, abszurdba hajó operával kezdődne a játék, a nézői érdeklődés alighanem hosszasabban maradna meg, mint így, hogy egy hosszúra nyúló felvezetés elmagyarázza, mit is fogunk látni. Persze a zenei betétek önmagukban is fenntarthatnák a befogadói figyelmet, de mintha nem született volna határozott döntés arról, mik is legyenek ezek: önmagukban is értelmezhető, megálló darabok, stílusimitációk esetleg paródiák? Nem érzem kompetensnek magam arra, hogy Faragó Béla zenéjét értékeljem, de szubjektíven azt mondanám: amit hallottam, leginkább stílusimitációnak tűnt (a három közül a számomra legkevésbé érdekes útnak), és ezt az érzést a szöveg és az előadásmód is erősíti. Legalábbis az opera és az oratórium esetében, merthogy az operettnél a dalszöveg és a játékmód is eldöntetlen: elhangzanak olyan sorok is, amelyek bármely operettben szerepelhetnének, másutt azonban blőd operettszövegeket karikírozó/parodizáló mondatokat hallunk. Miközben a szereplők között van olyan, aki tartása, jelmeze alapján akár egy klasszikus operettből is kiléphetne, de olyan is, aki bizonyosan egy kaposvári antioperettből érkezett. A szereplők néha táncolnak kicsit, de többnyire inkább egy helyben állnak.

Az amúgy kiváló szereplőgárda színészi teljesítményét nehéz értékelni, hiszen a színészi feladatok e konstrukcióban igencsak korlátozottak – inkább a szép énekhangok tűnnek ki (elsősorban a női szereplőké). És méltánylandó az a fegyelmezett csapatmunka, amellyel kórusként, illetve a hosszabb-rövidebb szólókban próbálják a befogadói figyelmet fenntartani, irányítani. Nem az ő hibájuk, hogy ez csak ideig-óráig sikerülhet. És az sem, hogy az előadás végén nagyjából azt a néhány gondolatot vihetjük haza tanulságként, amelyet Takács Gábor már a játékot megkezdő monológjában elmondott.

Urbán Balázs

Kép: Kerezsi Béla

Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 29. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 2024-es év díjazottai

2024. június 21. és 29. között megrendezték a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválját. A versenyprogram előadásait Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, a fesztivál művészeti tanácsadója válogatta. A színházi seregszemle idei díszvendége az alapítása 25. évfordulóját ünneplő székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház volt. Mások mellett Szabadkáról, Újvidékről, Kassáról, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Csíkszeredából, Beregszászból és Gyergyószentmiklósról érkeztek a magyar nyelven játszó színházak, valamint láthatók voltak a Térszínház, a Ferencvárosi Pinceszínház és az Udvari Kamaraszínház, a versenyprogramon kívül pedig az Újszínház, a Lilom Produkció, az Orlai Produkció és a Veres 1 Színház előadásai is. Kilenc nap alatt huszonhét produkció került színre három helyszínen. Balázs Zoltán színész, rendező elhozta középiskolásoknak szánt színésztechnikai beszélgetőjátékát, az Aranybogár elnevezésű módszertani foglalkozást. A s...

Három a francia igazság

Szerencsés nép a francia, hiszen a vaudeville, mint a 16-17. századi Párizs utcáinak lassanként cselekményessé összefűzött vidám dalai olyan műfajokra hatottak jelentősen, mint a sanzon, az opéra comique, vagy éppen a kabaré. A többszáz éves vaudeville-t nem véletlenül társítják Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című, 1960-ban bemutatott világhírű komédiájához, hiszen a darab esszenciáját adja mindannak, amit L’Hexagone környékén gondolnak komikumról, szerelemről, erotikáról és szatíráról. Kétségtelen, hogy a vígjáték óriási sikeréhez – a világon a legtöbbet játszott francia darab – hozzájárult az 1965-ben Tony Curtis és Jerry Lewis főszereplésével bemutatott mozi is, de minden bizonnyal enélkül is rendszeres szereplője lenne a kasszasikert és a közönség szórakoztatását is szem előtt tartó direktorok repertoárjának. Mert hogy a Boeing nem titkoltan a nevettetés szándékával hódít, és miért is ne lenne helye akár a kisvárdai versenyprogramban? Főként, ha olyan színvon...

Az időtlenné tett népszínmű

Szigligeti Ede viszonylag keveset játszott népszínművével érkezett idén Kisvárdára a vajdasági Tanyaszínház. A többségi társadalommal szemben álló család történetét feldolgozó előadásban a sztereotipikus cigány-ábrázolásokkal leszámolva, a cselekményt időtlenségbe helyezve mutatják be a vajdasági akadémisták a kitaszított szerelmeseket. A Tanyaszínház szereplései során amint megkedvelünk egy társulatot, az máris átalakul – mivel ezekben a produkciókban főként az Újvidéki Művészeti Akadémia mindenkori (akár végzős vagy frissen végzett) hallgatói vesznek részt. Gombos Dániel vezetésével, akit A cigány t koordinátoraként olvashatunk a színlapon, azt láthatjuk, hogy egy olyan dinamikus és alapjaiban átgondolt vezetés jellemzi a társulatot, amely a Tanyaszínház fundamentális értékeire fókuszál. Legyen szórakoztató, ám foglalkozzon elgondolkodtató témákkal, teremtsen lehetőséget a fiataloknak és jusson el minél több vajdasági nézőhöz. Az idei előadásban tizenkét hallgató és hat frissen végze...