Az első napon két különböző komédiával indítottunk. „Nagy az Isten állatkertje” – mondhattuk volna, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékok Úrhatnám polgár című előadásának szőrmés jelmezein, patás cipőin végignéztünk. A produkció a Koldusopera helyett érkezett, és ahogyan a rendező, Herczeg T. Tamás elmondta, az egyébként nagy színpadban gondolkodó szegedi alkotók is most a show-k helyett az elgondolkodtatóbb darabokat helyezték előtérbe.
Parti Nagy Lajos fordítása lehengerlő. A Kossuth-díjas szerző 2008-ban így fogalmazott:
"Ez az átirat – legyen a műfaja sajátirat – a Vígszínház felkérésére született. A történet Molière-é, a magyar szöveg az enyém. Kérdés persze, hogy azé-e a mű, akié a történet, avagy azé, akié a nyelve. Én eléggé saját művemnek tekintem, a klasszikus Úrhatnám polgárt tessék továbbra is Mészöly Dezső remek fordításában olvasni. Hogy mitől saját mű? Attól például, hogy átírtam (rímtelen) alexandrinba a Molière által prózában megírt, jórészt balett-alapanyagul szolgáló, soványka történetet. Szükségem volt e radikális beavatkozásra, hogy valami összerántsa a darabot is, és engem is, hogy átkerüljön a mű a stilizáció egy másik szintjére.”
Legszívesebben megtanulnánk pár kifejezést, hétköznapi használatra. Figyeljenek csak mit mond a Filozófus:
„Csak türelem. Mérséklet. Arany középút.
És ez, tisztelt urak, a filozófia.
Az ember tán elugrál olykor, s cincorász,
Mert van neki egy bakugratívitása,
De hogyha nem hevíti bölcs gondolkodás,
Bönyhő majom csupáncsak, pityupapagáj.”
Az előadás után a főtéren keresztül vitt az utunk a késő esti előadásra. A belváros megtelt élettel: a főtér nagyszínpadára az Abbabákat és Gáspár Lacit hívták meg a szervezők. Mi fesztiválozók a Zsinagógába tartottunk. Molière és persze Parti Nagy komédiája után hamisítatlan kortárs humort kaptunk – halandzsanyelven. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Gusztáv a hibás mindenért előadása, humora mellett metsző társadalomkritikai éllel beszélt jelen korunk Gusztávjairól, kisembereiről. Fantasztikus „munkát végzett” az öt színész - nevezhetnénk sztahanovistáknak is őket, de ne használjunk konkrét kifejezéseket -, ugyanis nemcsak Gusztávként teljesítettek a maszk alatt, de ők szolgáltatták az aláfestő „zenét”, százféle „hangszeren”, sőt, az illusztráló vetítést. A különleges produkció után még sokáig beszélgettünk egymással úgy, mint Dömdödöm Mikkamakkáékkal. Csak mi azt mondtuk: Tuturu tuturu turu.
A szombat délelőtti szakmai beszélgetésen erről a – nevezzük úgy – Guszáv-jelenségről diskuráltunk. Kritikusok, színészek, zsűritagok szóltak hozzá. Sok érdekes gondolat hangzott el a kisember kiszolgáltatottságáról, a felelősséghárításról, a menekülésről, arról, hogy hogyan rejtőzünk el a közösségi média mögé.
Kulisszatitkokat is megtudtunk: az alkotók elárulták, hogy tulajdonképpen kétszer hozták létre az előadást, mivel a maszkok későn érkeztek meg. Azt is elmesélték, hogy négy órán keresztül nézték a Gusztáv-rajzfilmeket, ami után rengeteget improvizáltak. S bár az előadás így is több mint két óra volt, sokat húztak belőle. Azt is megtudtuk, hogy van szövegkönyv, sőt dramaturg is, aki megírta a szöveget, de nyomatékosan megkérte a színészeket, ne használjanak magyar szavakat, és kifejezéseket.
De ami a legdurvább, gondoljanak bele: milyen nehéz, amikor az embertől elveszik az arcát, a beszédét és csak a keze és a lába marad. El tudják képzelni?
A nap hátralévő részében, amíg a nagyérdemű esetleg süttette a hasát valahol, mondjuk a strandon, vagy Leveleken, esetleg Sóston, netán elmajszolt egy lángost, a Művészetek Házában folytatódott a fesztivál-élet: a nagyváradi Szigligeti Színház Szép Ernő Lila akác című előadásával érkezett Kisvárdára, s a próba kiszűrődő hangjait elcsíphették az igazán kíváncsi fesztiválozók. Botos Bálint rendezése az ünnepélyes megnyitó után következett. S hogy az ünnep a jelenlegi járványos időszakban más, és több jelentéstartalmat kapott, azt jól mutatja a színházi alkotók, művészek és szakírók örömteli találkozása.
Vasárnap aztán együtt kivesézhettük a szerelmes sztorit. Abban semmi kétség, hogy a Tóth Mancit játszó Román Eszter az előadás felfedezettje, Botos Bálint rendező pedig, Guelmino Sándor „segítségével” újrafogalmazta Szép Ernő költészetét. A koncepció körül némi parázs vita is kialakult, ami természetes, hiszen ahány nézői szem, annyiféle lehetséges benyomás, és értelmezés.
A jóleső ebéd, a jeges limonádé és a néhány órás pihenés után kellemetlen meglepetés ért bennünket. Az ég alján egyre nagyobb és vészjósló felhők közeledtek, amiből annak rendje és módja szerint szakadni kezdett az eső, jókora villámlás és mennydörgés kíséretében. Szerencsére a fél hatos Peer Gynt nézői maximum egy kiadós lábmosással érkeztek volna, de aggódtunk a Bagolyváriakért, akik az Orlai-produkcióra váltották meg jegyeiket. Szerencsénk volt, a zivatar gyorsan jött, gyorsan ment, mehettünk mindannyian elfoglalni a helyeinket.
Pataki András rendező, forgószínpadra elhelyezett lépcsőkkel, híddal, szigettel felszerelt játszó-térre, látványos jelmezekkel, élő zenekarral álmodta meg az előadást. Szép volt Peer Gynt (Gál Tamás) és édesanyja, Aase (Horváth Zsuzsa) bensőséges, őszinte kapcsolata.
A Soproni és Csallóközi közös produkció után a marosvásárhelyiekhez siettünk. Bejutáskor a Zsinagóga bejáratánál kosárból kaptuk A nép ellensége és A nép barátja cetliket, kinek mi jutott. Hűha! Mi lesz ebből, s ha valaki nem akar játszani? De az este hátralévő részében ez nem volt már kérdés. Beszippantott az élet-játék, már rólunk volt szó, a városunkról, a megélhetésünkről, az igazságainkról és naná, hogy hozzá is akartunk szólni. Mi nem szedtük szét a házat, ahogy otthon Marosvásárhelyen egy nyugdíjascsoport megtette, amikor érzékelték, hogy más lett a szavazás eredménye, mint amit vártak, de most is határozott, okos és bátor hozzászólók voltak. Fiatalok… vagy idősebbek. Mert nekünk középkorúaknak van mit veszteni… indokolta a rendező, Keresztes Attila másnap a szakmai klubban. A hosszan tartó taps után kifelé ballagva a Zsinagóga parkolójában hallottam, amint két jól öltözött, szintén középkorú pár megjegyzi: „Elképesztő, hogy ez Ibsen!... Mintha ma írták volna.”
Én is még sokáig elmerengtem ezen az előadáson. Szép volt számomra, ahogy a társadalom legkisebb egysége, jelen esetben konkrétan a Stockmann család milyen példamutatóan tart össze. Hiába piszkálja meg más rokoni, baráti, munkahelyi kapcsolat ezt a szeretet-egységet, ez a kötelék nagyon erősen tart. Hazamegyek és elolvasom Ibsen A nép ellensége művét. Most már érdekel!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése