Nagyszalontán született, Marosvásárhelyen színészetet, Kolozsváron pedig rendezést tanult. Számos független, alternatív társulat és kőszínház számított eddig is rendezéseire, nemrégiben pedig Szép Ernő Lila akác című szerelmi történetét állította színpadra, immár visszatérő vendégként a nagyváradi Szigligeti Színház társulatával. Az előadás a Magyar Színházak XXXII. Kisvárdai Fesztiváljának versenyprogramjában is helyet kapott. Botos Bálinttal a szerző költőiségéről, a színpadi alakok jellemének ambivalenciájáról, és kisvárdai tapasztalatairól is beszélgettünk.
Fiatal színházi alkotóktól szokatlan manapság, hogy előveszik Szép Ernő darabjait. Miért esett a választásod rendezőként a Lila akácra?
Amikor a nagyváradi Szigligeti Színház vezetésével színdarabot kerestünk a következő rendezésemhez, elolvastam Szép Ernő művét is. Keserédes fájdalmat éreztem a soraiból, és kíváncsi voltam arra, hogy mi marad a szövegből akkor, ha a benne lévő – valószínűleg a harmincas évek légköréből is adódó – nosztalgiát lehántjuk róla és a szerző költészetének szépségét kiemeljük az anyagból. Ebben sokat segített Guelmino Sándor átdolgozása, főként azért, mert kibontotta Szép Ernő költészetét, beemelve a darabba az eredeti kisregény részeit, és így valóban létrejöhet a diskurzus a szereplők és a nézők között.
Rendezéseid mellett számos előadás szövegét jegyzed. Amennyiben szerzőként közelítesz a darabhoz, véleményed szerint mi szükséges ahhoz, hogy a majdnem száz évvel ezelőtti nyelvezettel bíró szerelmi történet ma is működjön a színpadon?
Egyrészt nagyon örülnék, ha olyan jó színpadi szövegeket írnék, mint Szép Ernő, de nyilván éreztem, hogy itt-ott érdemes hozzányúlni a mondataihoz, hiszen az akkori szleng mára elvesztette funkcióját, nyersességét, és csábít is a nosztalgiára, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni. Kortalanná az teszi, hogy a szerző egyszerre csodálja az embert, és egyben kiábrándul belőle. Ez az ellentmondás a szereplők jellemében is kirajzolódik, ettől annyira életszerűek. Másrészt, végtelenül emberi vágyak definiálódnak a színpadon, amik nem jutnak el a cselekvés fázisába. Mintha egy karó, amihez odakötötték őket, folyton visszahúzná őket. A jó drámaíró a tévedéseinkkel, a hibáinkkal és azzal szembesít bennünket, hogy rabjai vagyunk valaminek, amiből képtelenek vagyunk kilépni.
A nagyközönség nem először láthatja a rendezéseidet Kisvárdán. Tavaly Csehov Platonovja és a Liget című előadásod is bekerült a programba. Milyen tapasztalatokat szereztél a fesztivál kapcsán?
A Platonovval picit talán pechünk volt, mert a négyórás előadást este fél tíztől játszottuk a Zsinagógában, ami meglátásom szerint „másfél órás tér”. A Ligettel kapcsolatban a játéktér hasznosabb volt, ott viszont úgy emlékszem, mintha mi csúsztunk volna el aznap este, így maradt az idei harmadik lehetőség, hogy végül minden a helyére kerüljön a nézők és köztünk.
Oláh Zsolt
Az interjú a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 23. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése