Bárcsak egy olyan világban élnénk, egy szép újban, persze nem a Huxley-félében, hanem tényleg olyan elképzelhetetlenül csodálatosban, ahol Gusztáv jelenetein csak megengedően elmosolyodnánk és azt mondanánk: „Bezzeg manapság ilyesmi nem történhetne meg. Már nincsenek Gusztávok. Egy letűnt kor homályos és szégyenteljes emlékei csupán.” De Gusztávok márpedig vannak. Szomszédaink, rokonaink, barátaink, sőt mi is egy kicsit Gusztávok vagyunk. Az események áldozatai. Megalkuvók, besúgók, szervilisek, vakok és épp úgy, ahogy a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában megmutatják, mi is azt álmodjuk, hogy kormányokat döntünk, éhezőket mentünk, lelki békét nyújtunk az eltévelyedetteknek, hálót vetünk, vihart aratunk és megfejtjük a tömeg és energia összefüggéseit. Aztán ha jön a jótündér és kívánhatunk hármat, nem akarunk már hősök lenni. Csak túlélni akarunk. És ez nem vicces. Mondhatnánk, hogy olyan szomorú, olyan szörnyűséges és elborzasztó, hogy már csak röhögni lehet, de nem. Ahogy Szorcsik Kriszta , Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek vérét és szó szerint verejtékét adva mutatja be a régi és az új világ mindennapos szörnyűségeit, az jut eszembe, hogy mi is csak ezeknek az eseményeknek az áldozatai vagyunk. A fogyasztói társadalom nyomása, a kizsákmányoló, de cserébe semmit se nyújtó egészségügy, az idegtépő bürokrácia, a megvásárolható látszatérzelmek és az, hogy a csapból is a nagyvezír folyik, nem a hatvanas, hetvenes évek Gusztávjának múltja, hanem a mi jelenünk. És nem teszünk semmit. Tőlünk keletre már forradalom van, de mi még akkor se veszünk róla tudomást, hogy baj van, ha vér csöppen a levesünkbe. Lang Metropolisa a mi dokumentumfilmünk.
Miközben ezek az elképesztően sokoldalú művészek a verejtékükön és végtelen mozgásrepertoárjukon kívül adják még az összes hangot, zajt és képi illusztrációt, melyekkel élővé teszik a kisember pillanatait, erőt adnak neki, hangsúlyt a maga hangsúlytalanságában, humort a szomorúságában. Fergeteges energiával ugranak egyik jelenetből a másikba, egy ponton túl mégis azt érzem, sok ez így. És persze lehet, hogy épp ennyi kell ahhoz, hogy a záró jelenet döbbenetét megfelelően előkészítsék, hogy ne csak azért üljünk csöndben a sötétben, mert nem tudjuk, mi van, hanem mert pontosan tudjuk, hogy mi van, de mégis. Nepp József és Jankovics Marcell a hetvenes évek elején tervezett egy egész estés filmet Gusztávról. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ez az ötlet soha nem valósult meg.
Szepesi Krisztina
Kép: Kerezsi Béla
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 22. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése