Összetett színházi víziót láthatott a közönség a Kárpátaljai Megyei Magyar Dráma Színházi és a Kárpátalja Néptáncegyüttes koprodukciójában. A veszett brigadéros ezt a rétegzettséget már műfaji meghatározásában is hordozza: oratorikus kuruc western.
Az oratórium – eredeti jelentését tekintve – szólóénekre, kórusra és nagyzenekarra komponált mű. Jellegét tekintve epikus, drámai, elbeszélő, de abban különbözik az operától, hogy mellőzi a jellemformálást, valamint nem használ színpadot, díszletet. Témája többnyire vallásos, bibliai. Kurucoknak azokat a magyarokat hívták, akik Habsburg-ellenes érzelmeket tápláltak, vagy az ellenük irányuló felkelésekben vettek részt a XVII-XVIII. századi magyar területeken. A western pedig általában vadnyugati témájú kalandfilmet jelent. Látszólag távol állnak egymástól ezek a műfajok, a beregszásziak mégis kísérletet tesznek arra, hogy Esze Tamás valóságos és kitalált élettörténete mentén összefésüljék mindezen műfajok legjobb tulajdonságait.
A „kurucságból” nincs hiány – hiszen Esze története és az ehhez szorosan kapcsolódó népi kultúra erőteljesen megjelenik a színpadon – szinte minden jelenetet néptánc és népdalok kísérnek. Sikentáncz Szilveszter koreográfiája azonban nem elégszik meg a néptánc megszokott gesztusaival. Kortárs elemekkel dúsítja a magyar néptáncban kevés szerephez jutó karmozdulatokat, a legényest pedig hadrendbe állítja. A western talán a kurucossághoz kapcsolható… Fegyverek vannak, konfliktus pláne, ám a választott műfaji jellemző nem csak félrevezető, hanem egyenesen indokolatlan. Ez a rövid szó önmagában annyi élményt idézhet fel az emberben, amely ugyanabban a pillanatban össze is zavarhatja a mű befogadását. Elvárásokat generál, feszültséget ígér, s ezt végül nem képes beváltani.
Az oratorikus szó az előadás kontextusában talán az epikus történetvezetésre vonatkoztatható, ám a műfaj egyéb általános követelményei nem érvényesülnek. Hiszen színpad van, jelmezek vannak, díszlet is van, zenekar ugyan nincs, de a szereplők énekelnek. Az ún. sámánasszonyok – a narrátorok – tárják fel előttünk a jobbágyból lett brigadéros történetét. Jelenlétük azonban nem éri el a történetszövő Párkák éteri anyagnélküliségét, s rongyokból varrt jelmezük sem segíti őket abban, hogy a misztikus sámánokhoz mérhessük őket. Gyevi-Bíró Eszter rendezése egyszerre próbál navigálni a konvencionális színházi nyelv, a táncos-prózai darabok és az oratorikus művek formanyelve között, s mindenből adagol egy keveset. Az ízek azonban a felismerhetetlenségig összekeverednek – ízorgia helyett csak zavarodottság marad.
Az oratórium – eredeti jelentését tekintve – szólóénekre, kórusra és nagyzenekarra komponált mű. Jellegét tekintve epikus, drámai, elbeszélő, de abban különbözik az operától, hogy mellőzi a jellemformálást, valamint nem használ színpadot, díszletet. Témája többnyire vallásos, bibliai. Kurucoknak azokat a magyarokat hívták, akik Habsburg-ellenes érzelmeket tápláltak, vagy az ellenük irányuló felkelésekben vettek részt a XVII-XVIII. századi magyar területeken. A western pedig általában vadnyugati témájú kalandfilmet jelent. Látszólag távol állnak egymástól ezek a műfajok, a beregszásziak mégis kísérletet tesznek arra, hogy Esze Tamás valóságos és kitalált élettörténete mentén összefésüljék mindezen műfajok legjobb tulajdonságait.
A „kurucságból” nincs hiány – hiszen Esze története és az ehhez szorosan kapcsolódó népi kultúra erőteljesen megjelenik a színpadon – szinte minden jelenetet néptánc és népdalok kísérnek. Sikentáncz Szilveszter koreográfiája azonban nem elégszik meg a néptánc megszokott gesztusaival. Kortárs elemekkel dúsítja a magyar néptáncban kevés szerephez jutó karmozdulatokat, a legényest pedig hadrendbe állítja. A western talán a kurucossághoz kapcsolható… Fegyverek vannak, konfliktus pláne, ám a választott műfaji jellemző nem csak félrevezető, hanem egyenesen indokolatlan. Ez a rövid szó önmagában annyi élményt idézhet fel az emberben, amely ugyanabban a pillanatban össze is zavarhatja a mű befogadását. Elvárásokat generál, feszültséget ígér, s ezt végül nem képes beváltani.
Az oratorikus szó az előadás kontextusában talán az epikus történetvezetésre vonatkoztatható, ám a műfaj egyéb általános követelményei nem érvényesülnek. Hiszen színpad van, jelmezek vannak, díszlet is van, zenekar ugyan nincs, de a szereplők énekelnek. Az ún. sámánasszonyok – a narrátorok – tárják fel előttünk a jobbágyból lett brigadéros történetét. Jelenlétük azonban nem éri el a történetszövő Párkák éteri anyagnélküliségét, s rongyokból varrt jelmezük sem segíti őket abban, hogy a misztikus sámánokhoz mérhessük őket. Gyevi-Bíró Eszter rendezése egyszerre próbál navigálni a konvencionális színházi nyelv, a táncos-prózai darabok és az oratorikus művek formanyelve között, s mindenből adagol egy keveset. Az ízek azonban a felismerhetetlenségig összekeverednek – ízorgia helyett csak zavarodottság marad.
Tölli Szofi
A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 25. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla
Megjegyzések
Megjegyzés küldése