Ugrás a fő tartalomra

„Feküdtem ott apám kezével a kezemben”

Azt, hogy egyéni szinten valaha fel lehet-e dolgozni a háború okozta traumákat, a jelen helyzetre nézvést is fontos kérdés. A válasz nyilván egy-egy túlélő, egy-egy menekült habitusán, megküzdési stratégiáján múlik. Ebben a folyamatban bírhat - nem közhelyes értelemben – a művészet is terápiás jelleggel, akár az alkotó, akár a befogadó szempontjából.

Talán épp ez utóbbi miatt a húsz éve véget egértését és feldolgozását. Bevallom őszintén, hogy amikor a Magyar Színházak 35. Kisvért délszláv háborúról az elmúlt évtizedekben több olyan művészeti alkotás is készült, amely egy-egy vegyes nemzetiségű család életében bekövetkezett tragédia láttatásával segítheti az akkori borzalmak márdai Fesztiválja programjában a Pinceszínház jóvoltából Ad de Bont Mirad, egy fiú Boszniából című drámájának színpadi adaptációjával találkoztam, először egy, témájában és hatásosságában is hasonló film, a Vér és méz földjén jutott eszembe. Hisz abban is egy vegyes nemzetiségű, egy szerb férfi és egy muszlim nő szerelmének vet véget a háború, ahogyan a Pinceszínház előadta darabban is félthetjük a vegyes házasságban élő muszlim Djuka és horvát Fazila kapcsolatát. Na meg az unokafivérük, Mirad sorsáért is aggódhatunk, akinek az anyját például egy olyan megerőszakoló táborba hurcolják, amilyenbe az Angelina Jolie rendezte film muszlim főhősnőjét is vitték.

Ám a filmmel ellentétben itt az édesanya tragikus sorsa elsősorban a fia, Mirad sorsa felől lesz izgalmas. Az árván(?) maradt tizenhárom éves fiú szemszögéből, aki a szülővárosából, a szerbek lebombázta muszlim Fočából előbb a nagybátyjáéknál, Djukáéknál próbál menedékre lelni, majd Hollandiába menekül. És sokáig nem is tudják, mi van vele, miközben Djuka és Fazila élete is rendkívül nehézzé és tragikussá válik Szarajevóban.

A pinceszínházi adaptáció rendezője, Siflis Anna ennek a családtörténetnek a láttatását úgy bízza mindössze három színészre – a Tóth András alakította Miradra, a Nagyabonyi Emese megképezte Fazilára és a Ricz Ármin játszotta Djukára -, hogy a játékuk mentén a délszláv háború megannyi szereplője és elszenvedője is ott kísért a nézők közé épített színpadon. És a drámai mondanivaló befogadása szempontjából ez esetben véleményem szerint valóban szükséges az, hogy ennyire közel üljünk a szereplőkhöz: a három családtag, és még jó néhány megidézett, jó értelemben véve sztereotipikussá tett, mert egy háború szükséges „velejárójaként” ábrázolt személy atmoszférájába, életérzésébe így, ilyen közelről tudunk mi is igazán beférkőzni, és például a bőrünkön érezni, amikor Mirad a kishúgát, vagy épp az apját veszíti el, s az „apja kezével a kezében” érti meg, hogy felmenője nincs többé. Vagy azt, amikor a muszlim Djukát fogva tartó férfi – bár szerbül mondja –, de engedtessék meg, hogy magyarul írjam ide: Djukával nyalatja tisztára a cipőjét…

Az érzékeny és szemléletes színészi játék ráadásul a Balic-család történetét kitágítva a konfliktus gyökeréről is számot ad, s ezzel az eddigi ismereteinket is tovább bővíti. Például azzal, hogy közli: a vallási ellentétekre „egyszerűsített” konfliktus fals, hisz a Bosznia-Hercegovinában élő, ortodox szerbek által támadott muszlimok nagy többsége – a szocializmus hagyományát folytatva – ateista volt… Csak egyszerűbb volt azt hinni, hogy Allahot imádja, és ezzel ürügyet találni az ellene érzett gyűlöletre. S ahol a vallásosság mondvacsinált ürüggyé képes válni, a nyelv, mint fontos identitásképző elem sérülésén, sőt megszűntén már nincs is mit csodálkozni. Amivel a mai helyzet sajnos szintén korrelál: Djuka hasonló módon nem beszélhet többé szerbhorvátul, ahogy ma az orosz határ mentén élők kevert orosz-ukrán nyelvét is egyre kevesebbet lehet hallani…

Gyürky Katalin
Képek: Ráthonyi Ráhel Sára



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három a francia igazság

Szerencsés nép a francia, hiszen a vaudeville, mint a 16-17. századi Párizs utcáinak lassanként cselekményessé összefűzött vidám dalai olyan műfajokra hatottak jelentősen, mint a sanzon, az opéra comique, vagy éppen a kabaré. A többszáz éves vaudeville-t nem véletlenül társítják Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című, 1960-ban bemutatott világhírű komédiájához, hiszen a darab esszenciáját adja mindannak, amit L’Hexagone környékén gondolnak komikumról, szerelemről, erotikáról és szatíráról. Kétségtelen, hogy a vígjáték óriási sikeréhez – a világon a legtöbbet játszott francia darab – hozzájárult az 1965-ben Tony Curtis és Jerry Lewis főszereplésével bemutatott mozi is, de minden bizonnyal enélkül is rendszeres szereplője lenne a kasszasikert és a közönség szórakoztatását is szem előtt tartó direktorok repertoárjának. Mert hogy a Boeing nem titkoltan a nevettetés szándékával hódít, és miért is ne lenne helye akár a kisvárdai versenyprogramban? Főként, ha olyan színvon...

Az időtlenné tett népszínmű

Szigligeti Ede viszonylag keveset játszott népszínművével érkezett idén Kisvárdára a vajdasági Tanyaszínház. A többségi társadalommal szemben álló család történetét feldolgozó előadásban a sztereotipikus cigány-ábrázolásokkal leszámolva, a cselekményt időtlenségbe helyezve mutatják be a vajdasági akadémisták a kitaszított szerelmeseket. A Tanyaszínház szereplései során amint megkedvelünk egy társulatot, az máris átalakul – mivel ezekben a produkciókban főként az Újvidéki Művészeti Akadémia mindenkori (akár végzős vagy frissen végzett) hallgatói vesznek részt. Gombos Dániel vezetésével, akit A cigány t koordinátoraként olvashatunk a színlapon, azt láthatjuk, hogy egy olyan dinamikus és alapjaiban átgondolt vezetés jellemzi a társulatot, amely a Tanyaszínház fundamentális értékeire fókuszál. Legyen szórakoztató, ám foglalkozzon elgondolkodtató témákkal, teremtsen lehetőséget a fiataloknak és jusson el minél több vajdasági nézőhöz. Az idei előadásban tizenkét hallgató és hat frissen végze...

A 2024-es év díjazottai

2024. június 21. és 29. között megrendezték a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválját. A versenyprogram előadásait Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, a fesztivál művészeti tanácsadója válogatta. A színházi seregszemle idei díszvendége az alapítása 25. évfordulóját ünneplő székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház volt. Mások mellett Szabadkáról, Újvidékről, Kassáról, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Csíkszeredából, Beregszászból és Gyergyószentmiklósról érkeztek a magyar nyelven játszó színházak, valamint láthatók voltak a Térszínház, a Ferencvárosi Pinceszínház és az Udvari Kamaraszínház, a versenyprogramon kívül pedig az Újszínház, a Lilom Produkció, az Orlai Produkció és a Veres 1 Színház előadásai is. Kilenc nap alatt huszonhét produkció került színre három helyszínen. Balázs Zoltán színész, rendező elhozta középiskolásoknak szánt színésztechnikai beszélgetőjátékát, az Aranybogár elnevezésű módszertani foglalkozást. A s...