Ugrás a fő tartalomra

Tele tüdővel

Pállfy Tibor sepsiszentgyörgyi színész idén rendezéssel érkezett a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. Ivan Viripajev Oxigén című darabjának különleges színpadi adaptációját hozta el a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása. Interjúnkban megkérdeztük az eddigi fesztiválélményéről, a rendezésről és az produkció létrehozásáról is.

Úgy tudom már a kezdetek óta részt veszel a kisvárdai fesztiválon, mit tapasztaltál az eddigi évek során?

’92-ben a Figura Stúdió Színházzal jöttem ide először, azóta majdnem minden évben eljöttem. Amilyen volt a világ a 90-es években, olyan volt maga a fesztivál, és amennyit változott 30 év alatt, úgy változott a rendezvény is. Ez egyfajta tükör annak, ami a világban történik. Eleinte egy propaganda-esemény volt, amelybe mi, a határon túli színházi emberek csempésztük bele az életet. Minden kornak megvan a maga sajátossága. A korai években teljesen más élményt nyújtott ez a fesztivál a közösség szempontjából. Találkoztunk, örültünk egymásnak, buliztunk, kibírtuk a közvetlen szomszédok méltatlankodását, és a rendőri közbelépéseket. Olyan élet volt a fesztivál alatt, szinte érzékinek mondanám. Manapság jövünk, játszunk, elbeszélgetünk valakivel, akivel régen nem találkoztunk, és futunk haza és folytatjuk a taposómalmot.

Egy ilyen komoly színészi pálya után, mikor kezdett el foglalkoztatni a rendezés, és minek a hatására kezdtél el rendezni?

Egy olyan színházi gondolkodásban kezdtem el ezt a pályát, amelyben Bocsárdi László azt mondta, hogy minden színésznek rendezőnek is kell lennie. Színészként képes kell legyél arra, hogy rendezőként is lásd a rendszert, az egészet, az előadás struktúráját. Ez a gondolat elindított egy folyamatot bennem. Rengeteg feladat, gazdag színészi út és a világnak egyfajta kiüresedése bátorított arra, hogy elfogadjak bizonyos a lehetőségeket, és valamit továbbvigyek. Ez fogalmazódott meg bennem, amikor jelentkeztem a rendezői mesterszakra. Nem a rendezőként való kiteljesedés a célom, hanem úgy érzem, egy keresői folyamatban eljutottam egy olyan pontra, ahol kipróbálnám ezt a részét is a színháznak. Elfogadom azt a lehetőséget, ami szembejön velem, és játszadozom ezzel.

Hogyan választottad az Oxigén című darabot?

Az első rendezésem is Viripajev szövege alapján készült. Már az Illúziók alatt beleszerettem ebbe a pasasba. Ekkoriban olvastam az Oxigént is és nagyon megfogott a szöveg. Biztos voltam benne, hogy egyszer szeretnék vele kezdeni valamit. Amikor még semmi nem volt meg, tudtam, hogy a szentgyörgyi színháznál van egy fiú és egy lány, akikkel ezt színpadra lehetne állítani. Annak ellenére, hogy megfogott a szöveg, rettegéssel töltött el, hogy miként lehet ezt a darabot színpadi nyelvre fordítani, és meg tudna-e születni az ennek megfelelő színház. Hatalmas kihívás volt, hiszen a klasszikus színházi dramaturgia és gondolkodás teljesen eltér ettől. Mindent el kellett felejtenem, de ez nekem nagyon szimpatikus volt. Mindig ezt keresem a színházcsinálásban, hogy olyan eszközöket fedezzek fel, amelyek nem előre betanultak. Amelyek ösztönös, zsigeri módon jönnek létre. Nézőként is azt az előadástípust élvezem, ami meglepő, friss, új. Szeretem, ha meglepnek. Azt gondolom, hogy színészként és rendezőként is leginkább úgy tudom meglepni a nézőt, ha saját magam is meglepem.

Számomra nagyon izgalmas volt az előadás mondanivalója mellett a térformája és látványvilága is. Hogyan jött ez létre?

Azt gondolom, hogy az előadás a formában teljesedik ki, de ha nincs mögötte tartalom, akkor az egész üressé válik. Ha alkotóként a tartalomból indulsz ki, akkor bátran elrugaszkodhatsz a témától, és feszegetheted a rendszer által megszabott határt. Számomra azért volt egy felüdülés ez a próbafolyamat, mert minden devised theater alapon született meg. Egy remek csapat alakult ki, amelyet a dramaturg, a két színész, a látványtervező és Bence zenei hozzájárulása teremtett. Együtt csináltunk mindent. Amikor hoztam a szöveget, már elsőre minnyájunkat beszippantott. Számomra gyönyörűséges momentum volt, amikor rájöttem, hogy nem kell senkit sem győzködnöm, mert szinte együtt lélegzünk. A totalitárius rendezői hozzáállást én igyekszem meghaladni, mert sokkal izgalmasabb egyenrangú alkotóként részt venni egy csapatmunkában és nagyobb örömet is okoz.


Szász Anna
Képek: Ráthonyi Ráhel Sára 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...