Generációk hasadéka

A Z és Y generáció határán születtem. Ez csupán azért fontos, mert csak azt tudom leírni ahogyan én látom és érzékelem a világot, ami a Török Viola által rendezett és a marosvásárhelyi Spectrum Színház által bemutatott Bolond Istók című előadás esetében kiemelten fontos. Azon felül, hogy minden nézőben másként csapódik le, nagyban befolyásolja az értelmezést az, hogy nézőként mennyire tud hozzá kapcsolódni a korosztály, amihez egyénenként tartozunk.

Az Arany János azonos című művét feldolgozó előadás, Petőfi Sándor életútját, fontosabb megállóit hivatott bemutatni. Az előadásban Petőfi legismertebb versei csendülnek fel, legtöbb esetben megzenésítve. Olyan versek, amelyeket az iskolában tanultam, szavalóversenyen mondtam, vagy éppen a nagymamám szavalta őket gyermekkoromban. A kapcsolódási pont adott és az előadás miértjét is értem, a Petőfi 200-ra való tekintettel.

A nézőtérre érkezés pillanatában a megvilágított stúdiószínpad tárul elém, rajta csekély díszlet és a címszereplőt alakító színész, Pál Hunor.

A tér elhelyezésből hamar világossá válik, hogy ez egy stúdiótérre tervezett előadás, ami ezúton sem lett kimozdítva a komfortzónájából, és ezt éreztem a színészek játékán is. Kényelmesen mozogtak a térben, nem csak a színpadot, a nézőteret is használták játéktérnek.

A lány, Márton Emőke-Katinka, váratlanul szólal meg a nézőtérről, ami felkelti az érdeklődésem és kíváncsivá tesz, hogy mi fog ezzel az ajánlattal a továbbiakban történni.

Az első megérzésem az, hogy a főszereplő színházi próbálkozásait fogom látni a színpadon, aminek a lány, és későbbiekben az asszony, Szász Anna is a nézője lesz. Nem ez történik, ők is szerves részeit képezik a cselekménynek, ahogy az öreget játszó Kárp György is.

Annyiban beigazolódónak a megérzéseim, hogy látok benne egérfogó jelenetet, amit a vásári vándorszínészek bábjátékán keresztül mutatnak be, ezzel is ráerősítve a színészélet nehézségeire.

Az egyetlen díszlet a térben egy kerekeken guruló faláda, amit sokszínűen használnak. Van, hogy szekér, van, hogy tulipános láda, vagy éppen pad. A helyet és az időt is érzékeltetik vele, azt viszont nem mindig érzem, hogy mikor melyik században vagyok.

A gitáron játszó főszereplő gyakran teremt 70-80-as évek hangulatot, a Cseh Tamásra emlékeztető dallamokkal és mozdulatokkal, a forradalom iránti vágy érzékeltetése és Petőfi élethű leképezése pedig értelemszerűen az 1848-as forradalom idejébe repít. Az ízes beszéd ezen formája, a jelmezek, a rímben beszélés is a távoli múltat jelenti nekem, míg meg nem szólaltatja Istók az akusztikus gitárt, ami sokkal közelebb van hozzám, hisz hasonló dallamokat mai napig hallgatok. Számomra nem áll össze, és nem lesz belőle fúzió, és azt is érteni akarom, hogy ez a két korszakot miért mossák össze az előadásban.

Huszonévesként nehezen kapcsolódom a szárazon felmutatott Petőfi versekhez, amelyek gyakran közhelyesnek hatnak, nem érzem azt, amit ezek a versek hivatottak közölni, számomra elvesztik a szakralitásukat és csupán szavakká formálódnak, rímbe szedve.

Amennyiben az előadásnak és az alkotó csapatnak az volt a célja, hogy egy versgyűjteményt tárjon a nézői elé, amelynek segítségével tiszteletüket mutathatják ki a költő iránt, úgy gondolom az sikerült.

Vizi Abigél

Képek: Ráthonyi Ráhel Sára