„Folyton vágyom arra, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről”

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház rendkívül személyes, valós eseményekből és ezek szereplőivel készült interjúkból építkező Angyalok a lombok közt előadása kapcsán beszélgettünk Hodik Annabellával, az előadásban Blankát játszó színésszel.

Nagyon összetett és sokszínű Blanka karaktere, akit játszol. Minek a mentén indultatok el a próbafolyamatban, hogy kezdtél neki ennek a szerepnek?

A legelején nagyon sokat beszélgettünk arról, el tudnánk-e képzelni, hogy akár megmentőként, akár áldozatként belekerüljünk egy ilyen helyzetbe. Közben jöttem rá, hogy nekem van hasonló sztorim, még ha szerencsére közel sem ennyire durva. Volt egy nagyon tanulságos, szimbiotikus kapcsolat az életemben, mester és tanítványa jellegű. Ugyanolyan idős lányok voltunk, mégis kialakult egy ilyen dinamika köztünk. Nagyon izgalmas volt számomra, hogy ebből ki tudtam indulni. Furcsa az a tény, hogy valakit ilyen hirtelenséggel és mélységgel elkezdesz tisztelni. Persze nem azt mondom, hogy a tisztelet rossz, de egy olyan alá-fölérendeltséget tud kialakítani, ami nem biztos, hogy a legjobb. A karakter, akit játszom, élő személy, és bár vele személyesen nem tudtam beszélgetni, küldött hangfelvételeket. Az alapján, ahogyan beszélt, izgalmas volt megfigyelni, hogyan éli meg utólag a történteket.

Igen, nagyon izgalmas aspektusa az előadásnak, hogy tudtatok beszélgetni azokkal, akikről szól. Kész szövegkönyvvel érkezett a rendező az olvasópróbára, vagy a próbafolyamat alatt sokat változott még a személyes beszámolók mentén?

Majdnem az utolsó pillanatig alakult, nem volt egy igazi szövegkönyvünk, hanem maga a nyers sztori volt az, amivel dolgoztunk. Sokat improvizáltunk, mivel csak azt tudtuk, hogy nagyjából mi történt, és próbáltuk ez alapján, magunkból is építkezve alakítani a szöveget, de persze vannak olyan részek, amelyek szó szerint kerültek bele az interjúkból.

Igen, abszolút érződik rajta, hogy az egész előadás rendkívül személyes. Igen érzékeny témákat feszegettek, vallási fanatizmus, szexuális abúzus, érzelmi zsarolás. Mennyire volt nehéz ezekkel a kérdésekkel foglalkozni?

Nekem ez általában nem szokott nehéz lenni, mert folyton vágyom arra, hogy ezekről a kérdésekről beszélhessünk. Fontosnak tartom, hogy megszólalhassanak különböző hangok, áldozatok vagy esetleg maguk az elkövetők. Ezeken keresztül tudjuk minél jobban megismerni, hogyan is működik mindez, így hátha okosabbak leszünk és el tudjuk kerülni az ilyen szituációkat. Én azt gondolom, ha megvan ez a lelkesedés, akkor tulajdonképpen nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni. A kivitelezés már nem biztos, hogy úgy sikerül, ahogy elképzeled, de ha van benned közlésvágy, az elindít egy hullámot, amit meg tudsz lovagolni.

Ha nem is éppen ez, de volt olyan része ennek a próbafolyamatnak, ami különösen nagy kihívást jelentett?

Ha úgy vesszük, egy nagy jelenetem van. Mindig azt szoktam mondani, hogy azzal az egy jelenetemmel, na, azzal küzdöttem. Sokáig kutattuk, tulajdonképpen milyen is ez a lány, hogy lehetne a lehető leghitelesebben ábrázolni. Nagyon sok járható út volt és sok mindent ki is próbáltam. Szinte az utolsó pillanatig nem alakult ki teljesen, végül is mi ez az út. Lehetne ez a figura akár sokkal arrogánsabb, mert telebeszélték a fejét, ezt is megpróbáltuk, de lehet, ennél sokkal jelentősebb az, hogy ő áldozat, aki azt akarja kommunikálni, engem bántottak. Megpróbáltuk megtalálni az arany középutat, ahol kicsit mindent meg tudunk mutatni úgy, hogy közben a karakter élő személlyé váljon.

Milyen érzés neked Kisvárdán, fesztiválközönség előtt, ebben a térben játszani? Hogy éled meg ezt a fajta előadást?

Szeretem, mert mindig izgalmas Gyönyörűszép ez a zsinagóga, de közben meg akárhogy nézem, nem egy színházi tér, például bonyolult volt a rengeteg járás. Csak utólag láttam meg, mennyire különleges egy ilyen szakrális térben játszani úgy, hogy az előadás erőteljesen foglalkozik hitbéli, vallási kérdésekkel. Ez már-már megtisztelő. Van benne valami tisztaság.

Molnár Kata

Képek: Gáncs Tamás