Kidobós és zacskósgyerek

Revü? Oratórium? Líra? Expresszionista színház? Nehéz műfaji keretek közé sorolni a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az utolsó kislányok című előadását. Maja Pelević szerb kortárs írónő darabja alapvetően egy női dráma az anyaságról, ugyanakkor a születés, mint egyetemes alapélményünk és a reprodukciós ösztön, mint ősmotiváció a témát univerzális távlatokba nyitja ki és a végére egyfajta disztópiát is megfogalmaz az emberi létezésről. Az előadásról Mészáros Gábor színészt kérdeztük.

Bőséggel éltek a „kényelmetlen” színház ezközeivel, szinte lerohanták a nézőket, mi volt ennek a motivációja?

A rendezőnk az előadásaiban mindig teret ad annak, hogy a nézők fizikailag is ki legyenek zökkentve a megszokott rendből. Neki ez vesszőparipája. Én harmadszor dolgozom vele, és eddig ez sosem maradt el. Ő ezzel a módszerrel vonja be a nézőket. Persze ezek még nem interaktív előadások.

Ma kialakult egy szinte álló kidobós harc a színészek és nézők között. Általánosságban, hogy szoktak erre reagálni?

Miután ezt nem az erőszakosság motiválja, sőt az előadás úgy van megformálva, hogy kedves gesztusokkal közelít a nézők felé, próbálja megfogalmazni, hogy mi, a jelenlevők összessége vagyunk azok, akikről beszél, így a nézők felől is lehet egy aranyos közeledést megfigyelni, nem pedig tagadást. Persze mindig van néhány ember, akik ezt már túlzásnak élik meg, ma is láttam ilyen arcokat, de ez ilyen színház, és ez része a játéknak.

Érzésem szerint az egész előadást a téma irányába a kedvesség és az elementáris düh, akár agresszió mozgatta. Milyen volt megteremteni ennek az egyensúlyát?

A szöveg alapvetően egy szabadvers jelenetekre bontva, amelyek összefüggenek, ugyanakkor az adott témához kapcsolódóan, ami a születés, anyaság, születésszabályozás, mindnek meg van a saját története. A szerző egy erősen emancipált nő, aki régóta foglalkozik ilyen dolgokkal, most főleg az anyaság kapcsán merültek fel benne olyan kérdések, amelyek motiválták ennek a szövegnek a létrejöttét. Emellett vannak benne dokumentarista részletek, amelyeknek utána is kutatott. Például ténylegesen léteznek olyan gyárak, ahol béranyák dolgoznak és nyugatról jönnek gyerekeket venni. A pandémia kapcsán ezek is bajba kerültek, hiszen nem lehetett eladni a született gyermekeket, de ezek a helyek nem arra vannak berendezve, hogy ott hosszabb távon neveljék is őket. Egy YouTube videóban, ami egy ilyen helyen készült, úgy beszélnek róluk, mint a megmaradt gyártmányokról. És félő, hogy lassan tényleg beköszönt a zacskósgyerekek korszaka. Már bárányokon tesztelik, hogy egy speciális vákuumzacskóban, egy speciális folyadékba oltják az „embriót” és az ott fejlődik ki magától. Szóval azért van a kedvesség, mert a téma önmagában azt indokolja, de amerre tartanak ezek a folyamatok, az viszont dühöt szül.

Egy erősen lírai, zenés színházat csináltak, temérdek vizuális elemmel. A rendező mennyire érkezett kész koncepcióval ezekről, és mennyi született meg improvizációkkal a próbák alatt?

Mindig a nulláról, üres térből kezdünk. Ritka a mi színházunkban az úgynevezett klasszikus próbafolyamat. Először csak a szöveg volt, és abból kezdtünk dolgozni, ötletelni. A zene irgalmatlanul gyorsan kész lett, utána kezdtük betanulni az énekeket, aztán kialakultak a koreográfiák fix pontjai. Néha állóképekből indultunk ki, és azokra improvizáltunk, azokat mozdítottuk meg. Szépen lassan, így alakult ki a teljes előadás.

Varga-Amár Rudolf

Képek: Tugya Vilmos