A zacskóban születő disztópia

Utolsó kép. Fóliába tekert női testek, szalagmunka áldozatok egy fémcsúszda végére hányva.

Felhalmozott tudásunk, tömeglétünk, az istenné válás akaratának fogdájában araszolunk valahová. Kifogyunk vagy túltengjük a világunkat – ebben a kettősségben élünk. Meg nem született gyermekek, nem kívánt magzatok, elvetett terhességek, örömanyák. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása is ezzel a felsorolással indít. Csendben és sötétben, mintha már minden elpusztult volna körülöttünk. Aztán egy jól bejáratott gépezetet látunk működésben. Ikeás munkakosztümöt idéző jelmezben hat színész a színpadon. Gyermekeket és anyákat helyeznek a munkaszalagra. Dalban beszélnek, a hatása a reklámok világát idézi. Széles mosollyal éneklik a modern béranyák, a szüléstraumák, a mesterséges megtermékenyítések történeteit. Hátborzongató, ahogyan a három férfi irányít. Az előadás első felében a nemek teljes elkülönülése provokatív. Egyszer sem látjuk a nőket felső státuszban. Kétségkívül a kisvárdai színházi fesztivál programjának legprovokatívabb előadását látjuk. Ismert történelmi helyzetekkel, társadalmi problémákkal szembesülünk, de ennyire még sosem nyomták a képünkbe.

A produkció ritmikája erőteljes dramaturgiai szerkesztésen alapul. Mesterien játszik az idővel: a reklámvilág monotonitását akkor bontja meg, amikor már kellőképpen felbosszantott a túlságosan direkt közlésmód. Ekkor megbomlik a mechanikus gépezet, a színészek az embriókat szimbolizáló színes labdákkal dobálják a nézőket, majd felöltik az égből leereszkedő meztelen testet ábrázoló ruháikat és a fémgolyókból kirakott mű nemiszerveket. Rövid időn belül nők és férfiak cserélgetni kezdik a vulvákat és péniszeket. Ezután egy disztópia képei következnek. A civilizáció kihal, a Föld lakosai elhagyják a bolygót. Az eddig nyers, szándékosan erőltetett nyelvezet fokozatosan líraibbá válik, a három utolsó női embrió zárórészénél egy sokkal személyesebb, érzékletesebb hangot üt meg. Az előadásban szinte végig énekelnek, ezért a ritka csendek és a pár mondatnyi szabad beszéd erős hatással bírnak. Az élő zenei világ egyhangúságát egy-egy sláger beszúrása szakítja meg. Ellenpontoznak ezen dalok esetében: A Britney Spears Toxic-ja például émelyítő olvasatot kap ebben az szüléskényszeres világban.

Az születendő gyermekeket kék, sárga, piros lufik, apró labdák jelképezik. A hozzárendelt akadálypályát különböző módokon használják a szereplők méhnyaknak, egyszer használatos hústálcának, gyárszalagnak. A térhasználat mindig újrahasznosított, mint társadalmunkban oly sok minden: a béranyák vagy a munkás kisgyerekek, akik nem is távoli helyeken nem érthetik meg világra jöttük okát.

Sarkított világkép. De nem is akar másmilyen lenni. Az utolsó kislányok nyelve, ha nem is kéri, de legalább kívánja a zenés, elemelt formát. A zene hangsúlyozza a groteszk, sarkára fordult társadalmunkat. A Kosztolányi Dezső Színház produkciója problémát vet fel, bár ez bármelyik színházi alkotás központja lehetne, a tapasztalat mégis azt mutatja, egy-egy alkotóközösség gyakran belefut álkérdésekbe, őszintétlen keresésekbe, az öncélúságba. Az előadás sokkján túl, felszabadító élmény volt azt érezni, hogy ez az alkotás érdemben foglalkozik velünk. A kisvárdai fesztivál során már elhangzott, de én csakis ezután állíthatom a következőt teljes őszinteséggel: én ilyen színházat akarok.

Kósa-Szigety Zsófia

Képek: Tugya Vilmos