Felhalmozott tudásunk, tömeglétünk, az istenné válás akaratának fogdájában araszolunk valahová. Kifogyunk vagy túltengjük a világunkat – ebben a kettősségben élünk. Meg nem született gyermekek, nem kívánt magzatok, elvetett terhességek, örömanyák. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása is ezzel a felsorolással indít. Csendben és sötétben, mintha már minden elpusztult volna körülöttünk. Aztán egy jól bejáratott gépezetet látunk működésben. Ikeás munkakosztümöt idéző jelmezben hat színész a színpadon. Gyermekeket és anyákat helyeznek a munkaszalagra. Dalban beszélnek, a hatása a reklámok világát idézi. Széles mosollyal éneklik a modern béranyák, a szüléstraumák, a mesterséges megtermékenyítések történeteit. Hátborzongató, ahogyan a három férfi irányít. Az előadás első felében a nemek teljes elkülönülése provokatív. Egyszer sem látjuk a nőket felső státuszban. Kétségkívül a kisvárdai színházi fesztivál programjának legprovokatívabb előadását látjuk. Ismert történelmi helyzetekkel, társadalmi problémákkal szembesülünk, de ennyire még sosem nyomták a képünkbe.
A produkció ritmikája erőteljes dramaturgiai szerkesztésen alapul. Mesterien játszik az idővel: a reklámvilág monotonitását akkor bontja meg, amikor már kellőképpen felbosszantott a túlságosan direkt közlésmód. Ekkor megbomlik a mechanikus gépezet, a színészek az embriókat szimbolizáló színes labdákkal dobálják a nézőket, majd felöltik az égből leereszkedő meztelen testet ábrázoló ruháikat és a fémgolyókból kirakott mű nemiszerveket. Rövid időn belül nők és férfiak cserélgetni kezdik a vulvákat és péniszeket. Ezután egy disztópia képei következnek. A civilizáció kihal, a Föld lakosai elhagyják a bolygót. Az eddig nyers, szándékosan erőltetett nyelvezet fokozatosan líraibbá válik, a három utolsó női embrió zárórészénél egy sokkal személyesebb, érzékletesebb hangot üt meg. Az előadásban szinte végig énekelnek, ezért a ritka csendek és a pár mondatnyi szabad beszéd erős hatással bírnak. Az élő zenei világ egyhangúságát egy-egy sláger beszúrása szakítja meg. Ellenpontoznak ezen dalok esetében: A Britney Spears Toxic-ja például émelyítő olvasatot kap ebben az szüléskényszeres világban.
Sarkított világkép. De nem is akar másmilyen lenni. Az utolsó kislányok nyelve, ha nem is kéri, de legalább kívánja a zenés, elemelt formát. A zene hangsúlyozza a groteszk, sarkára fordult társadalmunkat. A Kosztolányi Dezső Színház produkciója problémát vet fel, bár ez bármelyik színházi alkotás központja lehetne, a tapasztalat mégis azt mutatja, egy-egy alkotóközösség gyakran belefut álkérdésekbe, őszintétlen keresésekbe, az öncélúságba. Az előadás sokkján túl, felszabadító élmény volt azt érezni, hogy ez az alkotás érdemben foglalkozik velünk. A kisvárdai fesztivál során már elhangzott, de én csakis ezután állíthatom a következőt teljes őszinteséggel: én ilyen színházat akarok.
Kósa-Szigety Zsófia
Képek: Tugya Vilmos
Megjegyzések
Megjegyzés küldése