Jon Fosse, norvég drámaíró munkásságában a csöndek süketítenek, miközben bennünk van az, amit feltétlenül ki kell mondani. A széttört dialógusok, állandóan ismétlődő szóképek felerősíti a beszéd által ki nem fejezhető igazságot. Ugyanez a fragmentáltság és repetitív megjelenítési mód jellemzi Szabó K. István rendezését. A hangok, a gesztusok vissza-visszatérnek újabb értelmezési réteggel kiegészülve, még mélyebbre rántva a nézőt a színpadi alakok agóniájában.
Fazakas Júlia és Szorcsik Kriszta, a Másik és az Egyik egyszerre bohócok és hús vér emberek ebben az éteri világban. Észrevétlenül váltanak a két játékmód között. Az Egyik, vagy a Másik élni akar és életben tartani próbálja a Másikat, aki retteg. Céljuk különböző, ahogy mozgásuk és beszédük is egyre ellentétesebb: húz és tol, tart és ereszt – apály és dagály mechanizmusa. Böjti Natália koreográfiája egy távoli pontról közelíti meg a drámát, hogy a szabad asszociáció szülte mozdulatokból tökéletesen beépüljön a szöveg, a zene és a projekció összművészetébe.
A rendezés, a színészi játék szabad áramlásához és improvizatív jellegéhez talál a Cári Tibor által komponált zenei betétek stílusa. Kalandozás a zenében, ahol a természet zaja vagy épp annak harmóniái mellett a belső zavarok morajlása szerves részévé válik az előadás egészének, miközben képes különálló entitásként megélni.
Az előadás talán egyetlen kritikus pontja Karácsonyi Attila projekciója, mely néhol a kétezres évek elején használt számítógépek grafikájának színvilágára hajaz. Bár mentségére maga a vetítés kerüli azt, hogy illusztrációvá váljon – mint például mikor az öngyilkosság elbeszélésének pillanatában bevillanó emberi agy képe. Ez felveti azt az elméletet, miszerint az önkárosítás esetében létezik biológiai magyarázat is. E kórmeghatározás szerint az ember csak egy rosszul működő gépezet, melyben elromlott egy alkatrész.
A Szkéné Színház, a TRIP Hajó és a Transzformáció Alapítvány közös előadása érzékletesen bemutatja, milyen is a magány, az elkeseredés és a félelem szülte belső harc elvesztéséhez vezető bizonytalan út. Nem egy folyamatot látunk, hanem pillanatokat, perceket és impulzusokat, melyek kövekké válhatnak egy kabátzsebben. Sem Fosse drámája, sem Szabó K. István rendezése nem érzelgősködik, hanem inkább a megértést keresi abban, ami megérthetetlen. Mintha a halál csak egy újabb kikötő lenne, a szabadság délibábja, miközben az itt maradottaknak csak a hiány marad.
Sorbán Csenge
Kisvárdai Lapok, 2021. 06. 24.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése