Jon Fosse: Én vagyok a szél című drámáját Tompa Gábor költői vízióként vitte színre. Egy kórházi közegbe, az elmúlás színhelyére helyezte a töredezett gondolatok szárnyalását.
„Miért történt ez. Csak úgy megtörtént” – hangzik el többször is a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. A világhírű norvég szerző, Jon Fosse 2007-ben írta az Én vagyok a szél című darabját. A szerző úgy véli, írni annyi, mint imádkozni, saját énünk alá merülni.
A műnek két főszereplője van, mint a rendező, Tompa Gábor is mondja egy interjúban, jelenlétüket felfoghatjuk akár úgy, mint egy személy megkettőződése. Egymásnak felelnek, egymással folytatnak párbeszédet, de egy két nézőpontú monológként is felfoghatjuk. Félmondatok, gondolatfoszlányok sorjáznak létről, nemlétről, a kettő határáról. Szavak értelméről, a létünk könnyűségéről és nehézségéről. Szorongásainkról, de arról is, hogy élni muszáj.
Nincs hagyományosan vett történet, sem kronológia. Ugrások vannak: időben és térben és leginkább a főszereplők agyában, gondolataiban. Hangulatok, felvetések, filozófiai mélységű megállapítások követik egymást. A férfi páros tagjai látszólag egy vízbe fulladásról mesélnek, de sokkal több ez ennél. Fosse valóban a lét, nemlét határát feszegeti. Arról beszél, hogy az elmúlás saját döntés, vagy a sors valamiféle beteljesítése. Tompa Gábor rendezése pedig rendkívül személyes. Felvállaltan az előadást a nemrég elhunyt felesége, Tordai Tekla színésznő emlékének ajánlja. A személyes gyász elsöprő ereje pedig mindent felerősít. A szavakat, a csendeket, mindent. A nézőből is előhívja a személyes veszteség fájdalmát. Több mint tizenkét éve veszítettem el az édesanyámat. Az utolsó három hónapot minden este a kórházi ágyánál töltöttem. Biztattam az életre, ápoltam, segítettem. Élni is akart, mégis elment, fájdalmak, gyötrelmek közepette. Volt egy pont, amikor elengedtem. Feküdt az ágyban, már nem élt, a lelke már messze szállt. Az előadásban is van egy jelenet, amikor összecsomagolják a kórházi ágyat és kitakarítanak. Édesanyám holtteste még ki sem hűlt, amikor az ápolónő kinyitotta az ablakot. Szellőztetni kezdett.
Fosse darabját több módon játszották már: egy nő, egy férfi, két nő és két férfi. Tompa Gábor is ez utóbbit választotta, de megjelenik a színen egy hatfős női kórus is. A két főszerepet Gedő Zsolt és Farkas Loránd alakítja rendkívül érzékenyen, szinte rezdülésszerűen, remek ritmusban. Nem játszanak, hanem léteznek a színpadon, végig egymásra figyelve. Az Asszonyok karában Kali Andrea, Kató Emőke, Kicsid Gizella, Pethő Anikó, Laczó Júlia és Varga Csilla lép színpadra. Hol kórházi ápolók, máskor lebegő angyalok. Anyák, társak egyszerre. Gyengédségük enyhíti a fájdalmat. Törődésük segít elviselni az elviselhetetlent. Leképezik a hétköznapiság praktikus fegyelmét és a fantázia, az álom szabad, önfeledt repülését.
Bocskai Gyopár díszlete és jelmezei egyszerre realisták és elemeltek. Az előadás Domsa Zsófia magyar nyelvű fordításának felhasználásával készült. A zenét Boros Csaba jegyzi, a kórus liturgikus dalokat énekel, de a hatás itt is sokkal több. A szertartáson túl is képes hatni. Györgyjakab Enikő koreográfiája pontos, ugyanakkor nagyon is elemelt és költői. Az előadás vége egyfajta megváltás. Túllép a földi léten, más dimenzióba repít. Vagy ahogy elhangzik: „Megtettem. Eltűntem a szélben. Én vagyok a szél.” Mi pedig mégis itt maradunk a földi létben egy nagyon erős színházi élménnyel gazdagabban, a rendező instrukciója szerint: a szívünkkel közelítve a világhoz.
Balogh Gyula
Megjegyzések
Megjegyzés küldése