„Meséljek?”

Beszélgetés Galló Ernővel az Egy diktátor születése című monodrámáról.

Az Egy diktátor születését kifejezetten rád írta Székely Csaba. Aktívan részt vettél az írói folyamatban is?

Én kerestem meg Csabát, a címmel és a témával. Egy nyolc-tíz éves álmom valósult meg. Baromira érdekelt az a tudományosan nem bizonyítható tény, hogy a nagy, legendás komikusok alkatilag alacsonyak. (Természetesen vannak kivételek.) És ha megnézzük a diktátorokat, ugyanezt látjuk. Feltételezhetjük tehát, hogy van valami analógia a kettő között, ez kezdett el foglalkoztatni. Csaba ráharapott erre a témára. Nagyon jó barátok vagyunk, jól ismer, az én személyiségemre írta a szöveget. Megkért, hogy gyűjtsek össze minél több olyan színházas élményt, ami velem megtörtént: jót, keserűt, vidámat, mindent. Ezeket följegyeztem, és később rengeteget beszélgettünk róluk, de magában a szövegírás folyamatában nem vettem részt. Csaba babonából részleteket sem küldött, csak a kész anyagot kaptam meg.

Mire jutottál a diktátorok és a komikusok közti analógia kapcsán?

A komikusokban van valami elfojtás, frusztráció, amit muszáj megmutassanak. A nevettetés eszközén keresztül ki tudják mondani a problémáikat, meg tudják értetni a világgal. Ha megnézzük a diktátorokat, mindegyiknek van valami sértettsége, ami kiváltó ok lehet ahhoz, hogy elinduljanak a diktátorrá válás útján. És ott van a manipuláció. A bohócot éppúgy, mint a diktátort, csak a néző viszonylatában lehet determinálni. Néző nélkül a bohóc halott, nem létezik. Így a diktátor is. Hitler például azt mondta: „A nép én vagyok.” Ha a nép kér, akkor etetni kell őket.

Szerintem jól működő vígjátékot csinálni a legnagyobb kihívás. És ez működött. Nehezebb monodrámában komikus karaktert alakítani, mint egyébként?

Nagyon hálás egy ilyen monodráma kapcsán, amikor több szerepet játszhatsz el. És egy kicsit úgy vagyok, hogy Karinthyt idézzem: „Humorral nem viccelek.” Kőkemény műfajnak tartom, nem slendriánkodunk, nem az olcsó humort keressük. Nem lehetünk öncélúak, nem illusztrálhatunk, valódi jellemeket kell megformálni a humor eszközei által. Gyakran pecsét vagy skatulya, ha valakire azt mondják, hogy komikus színész, viszont rengeteg technikai felkészülést, technikai tudást igényel.

Konkrét személyeket is megtestesítesz, például Louis de Funès-t.

Nagyon szeretem Louis de Funès-t. Azt gondolom, hogy tudja a színjátszás csínját-bínját. Érdekes ez az örök zsörtölődő figura, nem esik rajta fogás, minden pillanatban igaz. Az ő alakjai, Chaplin alakjai mind frusztrált kisemberek. Kopácsnak sincsenek extrém sérelmei, mégis diktátorrá válik. Ez bárkivel megtörténhet. Napjainkban is: az anyuka föladja a karrierjét a gyereke miatt, apuka alkoholista, veri anyukát – ezek jelen vannak. Zsarnok bárkiből lehet.

Azt gondolnám, hogy a művészeket a saját problémáikban való folytonos elmerülés talán hajlamossá teszi a diktátori vonásokra. Ismerünk olyan diktátort, aki művésznek indult.

Igen, lehet ilyen perspektíva, bár én nem vagyok diktátor. Döbbenetes érzés az, hogy amikor Hitlert imitálom, hihetetlen energia keletkezik. Azt érzem, hogy ott bármire képes lehetnék. Mindenki tud Hitlerről, és fontos emlékeznünk rá, hogy intő példa legyen a jövő generációja számára is, de hihetetlen, milyen eufóriába tudott kerülni. És ezt egy pillanat erejéig én is megélem a színpadon.

Amikor a színész színpadon van, egyfajta hatalmi pozícióba kerül. A közönség is adott. Mondhatjuk, hogy a színész az előadás erejéig maga is diktátorrá változik?

Én azt tapasztalom, hogy történik egy szerep-önfelszámolás. Kialakul egy performatív játék performatív hatalommal, ez ezen az előadáson belül hatványozottan történik, mert a cinkosommá teszem a nézőket, és ők ebbe belemennek. Ma is megtapsoltak, amikor elmondtam a beszédemet. A színpadi konvenció egyszerre átalakul eleven helyzetté.

Potori Gréta