„Tanítson meg vétkezni!”

„Isten nékem megbocsát: az a mestersége” – mondja Heinrich Heine. De mi a teendő, ha Istennek nincs mit megbocsátania, az egyénnek mit meggyónnia? És ez esetben megbocsátanak-e az emberek, akiknek nem ez a szakterületük? A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata Kiliti Krisztián rendezésében adaptálta Laura Mañá Sexo por Compasión című filmjét, bűn és bűntelenség mezsgyéje után kutatva.

Az előadás középpontjában Dolores (Moldován Orsolya) áll, akit férje, Manolo (László Csaba) azzal az indokkal hagy el, hogy az asszony túlontúl jó. Ahhoz tehát, hogy Manolót visszaszerezze, vétkeznie kell, s hogy biztosra menjen, mindjárt a legnagyobb vétket szemeli ki magának: meg kell csalnia a férjét. Csakhogy Dolores még ezt sem önös szándékból teszi, hanem újdonsült partnere házasságát igyekszik ilyen módon megmenteni. Végtelen gyermeki tisztaság, ártatlanság és naivitás jellemzi, amely kétségkívül hatalmas színészi talányt teremt. Létezik-e a teljes bűntelenség állapotánál távolibb az emberi természettől, és mint ilyen, megformálható-e? A nézőben éppoly ellenszenvet válthat ki Dolores már-már életképtelenségbe hajló naivitása, mint a férjében. Az előadás főhősének talán nehezebb fenntartania a néző szimpátiáját, mint bármely ismert antagonistának.

Dolores – vagyis Lolita – szinte sémává meztelenedik. Személyisége egyetlen jellemvonásban összpontosul, a karakterét tulajdonképpen mások problémáin keresztül ismerjük meg. Tanúi lehetünk, ahogy a hiba viszonyítási pontja nélkül értelmezhetetlenné válik a jóság.

Lolita apránként a kis közösség minden férfitagjával viszonyba bonyolódik (teszi mindezt önzetlenségből, ingyen), ami közvetett vagy közvetlen módon a közösség minden tagjának problémáját megoldja. Olybá tűnik, a cél szentesíti az eszközt, még barátnője, Floren (Gecse Ramóna) is szemet huny, amikor Lolita közbenjárásával megszerzi Pepét (Rózsa László).

A nő szexuális élete groteszk virágkort hoz a városkára. A napérzékeny növény hajtani kezd, a néma lány énekel, méghozzá spanyolul dicsőíti Istent. Néhány magyar nyelvű dal is beépül az előadásba, de ezek jelenlétének miértje nem tisztázott. Vehetnénk őket a Lolita működésének nyomán felpezsdült város illusztrációjának, de ezt cáfolja a sztereotipizált prostituáltak céhének felbukkanása, akik hosszú dalban adják elő nyomorúságaikat. A jelenet sem részvétet, sem megvetést nem vált ki a nézőből, inkább csak a szabad verseny indulódalává válik, arra késztetve Lolitát, hogy ne árulja ingyen portékáit.

Az undor ennek eredményeképpen jelenik meg, méghozzá abban a jelenetben, ahol a férfiak egymásra licitálnak, hogy elsőként mehessenek be Lolitához. Mindezt orgonákkal körülvéve az elemelt, templomszerű díszletben. Csakhogy az orgonasípok nem szólalnak meg, a földön aranyszínű repedések futnak végig, és a nézőben felmerül a kérdés, hogy hol van Isten ebben a kiüresedett szakrális térben, és hol helyezkedik el a transzcendens Lolita világában. Lolita ugyanis a klasszikus perdita karakter kifordítása, nézőponttól függően egyszerre a szentség tézise (a rosszakarat gondolata gyakorlatilag felfoghatatlan és értelmezhetetlen számára) és antitézise (hiszen sokszorosan bűnt követ el), ezt az ellentétet az előadás nem oldja fel.

A zárlatban Lolita vétkessé válik, életében először féltékenységet érez. Emberi szinten ezáltal válik elfogadhatóvá, ilyen módon nyer bocsánatot, vétkessége többet nyom a latban, mint az, hogy gyermeket vár (természetesen kérdés, hogy kiét), ez arra enged következtetni, hogy az ember legnagyobb frusztrációja nem más, mint hogy valaki jobb nála, és hogy a békés emberi együttélés kulcsa az esendőség. De hogy valóban szent-e Lolita, nem derül ki.

Potori Gréta
Képek: Orosz Milán